A Manga Cowboy nagyon rendes kis hely a Kinizsi-Ráday saroktól párlépésre. Tartanak érdekesebb söröket is, és készítenek nem hagyományos sörkorcsolyákat is - így találtunk egymásra a tulajjal. Tegnap este pedig perfektuáltuk a gasztronómiai liaisont azzal, hogy ott rendeztük meg az első Folyékony Kenyér sörkorcsolya kóstolót.

Sörírók, sörbloggerek, hivatásos kommentelők, sörkereskedők, Péter Anna, Anna vendégei, és a Malackaraj játékának nyertesei fél nyolc tájt gyülekeztek a sötétbarna tónusú belső térben, melyben pont elfért az a tizenöt ember. Az egyik falat polcok borítják, rajta pálinkás, borosüvegek, meg egy kis könyvtár, melyben tegnap óta megtalálhatók a magyar sörirodalom egyes alapművei – Sörtéka, Malátaantológia.



Az alapkoncepció az volt, hogy Péter Anna egy hat sörből álló sorra készít egyéni korcsolyákat. Ez annyiban módosult, hogy a Manga Cowboy is felajánlott egy sört és hozzá sörkorcsolyát. Az Asahi nem egy igazán jellegzetes ízű sör, ezért első helyre került a sorban. Azelőtt soha nem ittam még Asahit, de egészen pontosan tudtam, milyen íze lesz. És valóban: olyan íze volt. Azért van egyedi karaktere, némileg sós, szódás, kénes, valamiképp ebből áll össze a szuper-dry kvalitás, amiről az Asahi megismerszik. Ha nem jönne utána elkerülhetetlenül az a nagyipari olcsó édeskésség, akkor lehet, hogy izgalmas sör volna. Mindazonáltal az ázsiai lágerek mind egyformák. Csak úgy iszogatni nem olyan nagy élvezet, de ha találkozik a megfelelő csípős/savanyú/fűszeres/atomerős fogással, akkor kivirul, megtalálja a helyét. Manga Peti, a szakács nem sajnálta tőlünk a jót. Háromféle korcsolyát készített az Asahihoz. Egy ráktempurát, amit szójaszószba mártogattunk. Egy különös, kifordított szusit, melyből kilógott egy rákfarok, benne rák volt, nehéz megfejteni, pontosan hogyan állt össze, de nagyon finom volt, amiről ha jól sejtem a benne foglaltatott algadarab, valamint a wasabis mártogató tehetett. És bónuszban kaptunk hozzá még egy onion-bungee-t, ami intenzíven kielégítő falatka volt – egy hirtelen kisütött masalás hagymagubanc.



Ezektől már félig jól lehetett lakni, de ezek után kezdődött csak a rendes sörsor. Anna kérésére nem csak különleges, ínyenc söröket válogattunk a sorba, hanem rendes, bárhol beszerezhető tömegsöröket is. Pilsner Urquellel kezdtük.
Ehhez földimogyorós húspástétomot eszegettünk. Őzgerinc-formában kisütött földimogyoróval préselt hús volt. A titok, amivel elcsábította az ízlelőbimbókat, a legfinomabb érlelt crudo sonka szalonnacsíkja volt, amit Anna szokásos privát hentesétől szerzett be. Működött: a földimogyoró szemezni kezdett a pilzeni malátával.



A harmadik fogás Erdinger barna búzasör volt, amihez hasonló préselt hús járt – ezúttal csülökből, melybe pisztácia és kapor vegyült. Talán el fogják hinni, ha azt mondom, ez is telitalálat volt. Sosem gondoltam volna, hogy a barna búzának bármi köze van a kaporhoz, de ezek az ízek folyékonyan beszélgettek, mint a régi barátok.



A negyedik fogás Gösser Bock volt, az első édes sör. Nem könnyű feladvány, Anna ehhez aszaltszilvás kakukkfüves pástétomot készített, ami ha nem is volt olyan meglepő, mint a kapros csülök, rendesen helyt állt, finom volt.



Az est egyik fénypontja, az Aecht Schlenkerla, a híres bambergi füstölt sör, a maga zömök üvegével uralta az asztali tájat. Ehhez paradicsomos, bazsalikomos, fokhagymás bruschettát kaptunk, ami elég revelatívan illeszkedett a Schlenkerla jellegzetes bükkfa-füst aromájához. Itt már nyilvánvaló volt, hogy Anna és Vanda, miközben a múlt héten a falat festették, és megitták a munkaanyagként számukra leszállított 10 üveg sört, nagyszerű munkát végeztek. Mindegyik fogás tudott valami újat mondani az adott sörről, szinte láttam, ott állt lefordítva sörről korcsolyára, hogy milyen ízt éreztek ki a sörökből, és azt láttam, hogy ezeknek a sörízeknek van megfelelőjük a szilárd táplálékok világában, amin őszintén szólva eléggé csodálkoztam. Mindig azt hittem, hogy ezek olyan összetett, elvont, távoli ízek, hogy a sörkorcsolya-készítésnél a legtöbb esetben a kontraszt erejére alapozhatunk. Ezúttal nem ez történt: Anna úgy gondolkodott, mintha borokhoz készítene kísérőfalatokat, harmóniákat, közös vezérfonalakat keresett és talált. Összetett, meglepő és revelatív ízű falatkákat gyártott, és a slusszpoén még hátravolt.



Végül az is megérkezett: titokban a legtöbben a hisztis kurvát várták. A Raging Bitch IPA meg is érkezett, és durván detronizálta az összes addigi ízt. Tényleg nagy öröm és megkönnyebbülés volt elémerülni az IPA megkérdőjelezhetetlen hegemóniáűjában, és az a durva, hogy a sörkorcsolyák képesek voltak vele tartani az iramot, pedig őszintén bevallom, ettől nem vártam sokat, mert nem hittem benne, hogy bármiféle kaja képes tartani az iramot az IPA ízeivel.
Balzsamecetben és eperszörpben pácolt lapocka-kockákat kaptunk, melyet Anna ott helyben sütött ki saját pácában, majd egy kis barnamártással húsosította, egy kis piri-pirivel csípősítette. Lehengerlő volt. Kevés volt. Mellettem valaki azt mondta, olyan, mint pipacsmezőn szörnyethalni.
Az az igazság, hogy igen jól sikerült este volt, éjfél körül rúgtam ki a kocsmaajtót, hogy hazaballagjak. A közönség jól tűrte a rendezvény minden amatőrségét, és a lényegre koncentrált: a kreatív ízekre és a jó sörökre. Nem kaptunk minden sörhöz külön poharat, voltak falatok, melyekhez tányért sem biztosítottunk, és az információármalás is hagyott maga után kívánnivalókat. Derűs hangoskodás ment végig, én meg nem vagyok egy Vizy E. Szilveszter, hogy szóra emelkedvén villával kocogtassam a poharat, és mézes-mázos hangon mutassam be legújabb versenyzőnket. Ennél fesztelenebb volt a légkör. Legközelebb nyomtatunk előre menüt. Egy résztvevő véleményét elolvashatjátok itt. Még egyszer gratuláció és köszönet Malackarajnak, aki minden várakozásomat felülmúlta. És köszönet a résztvevőknek, hogy eljöttek, kóstoltak, örültek.