Olthatatlan tudásszomjam már megint jégre vitt. Ha hülyének is néztek a többiek, amiért Prágában kanadai sört veszek, illedelmesen hallgattak. Sosem ittam kanadai sört. Muszáj volt kipróbálnom a Moosehead Lagert.

Persze nem voltam teljesen gyanútlan, de amikor kitöltöttem, és megcsodáltam a szupertiszta, hihetetlenül világossárga folyadékot, rögtön tudtam, hogy ezek itt még a múlt században járnak, és teljes erőbedobással igyekeznek minél színtelenebbre, íztelenebbre, jellegtelenebbre főzni a sörüket.
Ezt az érzést tovább erősítette savanykás ipari lágerszaga, amin nagyon távolról átszűrődött valami jellegzetes komlóillat, mint a csempészárú az amerikai határon. Mondanom sem kell, a habja „close to nothing”.
Az első kortyok már nem sokat tesznek hozzá az előzetesen kialakított képhez, talán csak az a meglepő, hogy a szájban a sör teste felhabzik, kitölti azt, mintha szénsavpatronra harapnál, nem is akar egyhamar lecsúszni, miközben íze semmi. Ez tehát egy kellemetlen jelenség – szemben a kandiscukros belgák hasonló, ám selymes felhabzásával, ami azért nem csúszik le gyorsan, mert nehéz a boldogságtól búcsút venni. (bocs)
Kicsit a kínai Tsingtaóra emlékeztet, de annál azért eggyel elegánsabb, viszont befejezése hasonlóan édeskés, butuska. A kezdetben orrontott komló beleolvad a vizes malátaszörpibe, és egyre távolabb tűnik az esélye annak, hogy kihámozzam belőle, és megérezzem külön aromaként.
Minden rénszarvasos Kanada-hangulat ellenére ez egy elidegenedett sör, amit leginkább egy torontói bár választékán tudok elképzelni, nem kell rá odafigyelni, alkalmas arra, hogy az ember rendszeresen utánpótolja a nyálat a szájában, mely minduntalan kiszárad, miközben az ízlésesen erotikus műsort figyeli. Egy amerikai még örülhet is neki, hogy Mooseheadet iszik, hiszen a standard usapisánál tényleg egy fokkal testesebb, ízesebb, de akkor ugye még nem mondtam semmit.
Az alapító Oland család 1865-ben vándorolt ki Angliából Kanadába, és azonnal sörfőzdét alapított, hogy a helyi katonaságot és tengerészeket ellássa sörrel. A gyár később többször leégett, mint minden sörgyár, ám a Mooshead ennél többet is tett: 1917-ben részt vett az emberiség legnagyobb erejű véletlen robbanásában, a Halifax Explosionben, melynek keretében a halifaxi öbölben egy robbanóanyagokkal csurig pakolt francia hajó összeütközött egy másikkal, és egy fél-hirosimányi robbanást produkált, akkorát, hogy 2 kilométeres körzetben mindent letarolt. A sörfőzde is megsemmisült a tulajdonosokkal együtt.
Mint afféle legendás sörfőző-család, az Oland família ebből a csapásból is talpra állt, a mai napig ők viszik a céget, és így ma a Moosehead Kanada egyetlen független sörgyára. A minőséggel azonban már korábban is meggyűlt a bajuk. A hetvenes években az amerikaiak rákaptak a Moosheadre, és népszerű importsör lett az USA-ban. Olandék ettől vérszemet kaptak, és nekiálltak levinni az árat, hogy kiszorítsák saját piacáról a Bud Lightot meg a Coorst, amivel értelemszerűen a minőség is elindult lefelé. Csak annyit sikerült elérniük, hogy a korábban megszerzett pozícióikat is elvesztették, mert azok, akik úgy érezték, minőségi importsört vásároltak, amikor Moosehead Lagert vettek, többé nem vették az olcsó vacakot, hanem más minőségi importsör után néztek.