Szépen fejlődik a magyar sörgasztronómia, terjednek a sörvacsorák, és büszkeség, hogy a mi kezünk is benne van. Több komoly vendéglő készülődik rá, hogy ősztől sörmenüt kínáljon, ősszel gurmé sörfesztivál lesz a belvárosban, és a Gösser kezdeményezésére már több száz helyen főznek ételeket sörrel. Amikor kaptam egy e-mailt, miszerint most lehet még jelentkezni sörvacsorára – amit valaki tőlünk teljesen függetlenül szervez, - nem tudtam, miről lehet szó, de automatikusan kattintottam.

Lassan derültek csak ki a dolgok. Aznap délután kiderült, hogy tulajdonképpen nem lesznek tömegek, vagyis, hogy csak mi leszünk öten, akik már több sörvacsorán voltunk együtt, és magunknak is szokunk szervezni ilyesmit. Aztán az is kiderült, hogy nem lesz sok sör – egy-egy deciket fogunk kóstolni. Sebaj, a péntek este úgyis túl meleg volt bármiféle tisztességes alkoholizáláshoz.
Jó sokat mentünk az 5-ös busszal, mire megtaláltuk a külváros pont nekünk való pontját, a Róna utca 207-et, a posztapokaliptikus forróságban felpöndörödött villamossínek ágaskodtak az ólomszínű égre, és mondhatom, nem voltunk elragadtatva a gondolattól, hogy egy pincébe kell lemennünk. Pedig le kellett. Ez volt a Porthos Étterem: a sarkokban afrikai hatású szobrok felett túlméretezett művirágcsokrok, a plafonon historizáló bordűrrel sokszorosan keretezett álmennyezet, amiről nem csak a neccesebb kanyaroknál ordít, hogy gipszkarton. Az asztalokon strapabíró ipari terítő – zöld meg sárga – a székek a várbéli Korona Pódium fénykorából származó bíbor bársonnyal bevont ovális háttámlájú ipari biedermeier ülőalkalmatosságok. A főhelyen foglaltunk helyet, a nagy tükör alatt, ahol talán a legmelegebb lehetett. Szinte hálás voltam, hogy bent nem szabadott dohányozni, ezért minden okunk megvolt rá, hogy az este nagyobbik részét odakint, a járdán töltsük a hazatérő zuglóiak barátságos tereferéjét hallgatva.
A kellemesnél egy kicsivel hosszabb várakozás után két csülöktálat kaptunk, ugye ez az, amit az ember ha rajta múlna, sosem rendelne, tipikusan az az étel, amit akkor rendel a vendég, ha át akarja verni magát. Hatalmas púpos bőségtál, amit rendszerint krumplival, káposztával és más efféle dologgal szokás kibélelni, hogy az égre törjön. De ez tulajdonképpen mindegy is, a sok unalmas krumplit mindenki nyugodtan otthagyhatja, ami viszont már lényegi kérdés, hogy a magát remek/házias csülkével hirdető Porthos miféle húst ad annak az öt tébolyult embernek, aki ezen a nyomasztó kánikulai estén megtölti a neonfényes helyiséget – persze leszámítva a bájosan túlsúlyos izzadó kisfiút, aki egy seprűnyéllel kergeti a pókokat, valamint a lelőhetetlen kacsahangon panaszkodó szomszédasszonyt. A legnagyobb halom a csülökkockákkal dúsított káposzta volt, a nagy halom köreten pedig két natúr csülök-szelet csücsült, valamit három rántott-csülök. A natúr csülökszeletek nagy része zsírcsíkokból állott, az a kis bőr, ami jutott hozzá, még csak gumis se volt. Rántott csülökről az asztaltársaság eleddig nem is hallott, így ez valódi kuriózum volt: nem ettük meg. Amúgy pont ugyanaz volt, mint a natúr, csak beborítva valami kemény, túlsütött morzsába. Az egészről a húsvéti sonka-attak utáni konyhai szenvedés jut eszembe (mi mindent lehet még csinálni maradék sonkából?) A húsnak valóban volt némi csülökíze: körülbelül annyi, hogy sejthető volt, egyszer valóban egy szép tál alján egy valódi csülök társaságában, neadjisten részeként esett át hőkezelésen. Sajnos azonban ezt a valódi csülköt megtartották másnak, vagy már rég eladták, mert nekünk nem jutott se ropi, se szaft, se színhús, se látvány, se íz, se élmény, csak olyasmi, amit az ember összesöpör egy buli után.



A sörök amúgy rendben voltak, a szokásos forrásból származtak, de egyedül a Hacker-Pschorr volt az, ami illet a csülökhöz, igaz, hogy ezt már vagy egy éve tudjuk, a tavaly nyári Kánaán-beli vacsora óta. De akkor mi végre volt a többi? Mekkora élmény csülöktől elnehezült testtel 10%-os Left Hand Stout-ot inni? Megmondom: semekkora. Sőt az a szégyen is megesett, hogy meg sem ittuk, mert nem fért be. (Sajnos ugyanis farkaséhesek lévén, tekintélyes adagot lenyomtunk a csülökből, mire észrevettük, mit is eszünk).
Először ittam a béna címkéje miatt mindenhol mellőzött Achel Bruint, ami kellemes meglepetés volt a maga tartós, vékony, paplanhabjával, és lefegyverző komlós-mézes-citrusos finomságával.
Blanche de Namur-t sem ittam még, de ezt asszem nem is fogok többé. Elsőre a muskotály és a csecsemőpopó metaforikus terében tudtam megfogalmazni erősen evokatív ízvilágát, de aztán rájöttem, mire is hasonlít valójában: Earl Grey-ből készült tejesteára, amit 15 éve nem ittam.
A Twisted Thistle régóta ott ugrál a horizonton, hogy meg kellene kóstolni, ez a Belhaven, skót sörgyár IPA-ja, egy könnyű testű, viszonylag édes IPA, kellemes, de sztem még kettesben is találkoznunk kell.
A vacsorát szervező hölgy, aki amúgy főképp celeb-utaztatással, a bulvár-sajtó szponzorált hírecskékkel való ellátásával és televíziózással foglalkozik, elmondta, hogy már hat estét leszervezett, egy hét múlva jön a Margit körúti Négy Szürke, majd a Zöld Béka – egy nagyszerű étterem valahol a huszonhetedik kerületben – és még továbbiak. Mindezekről részleteket lehet megtudni, és jelentkezni a www.program-kavalkad.hupont.hu című hétfőtől csütörtökig nyitva tartó honlapon.