Kevésbé nyomasztóak és sokkal szimpatikusabbak voltak a Ducato háromdecis pezsgősüvegei, ezért nem is siettünk annyira a kivégzésükkel, de a derékhadat muszáj volt megtörni.

A New Morningot Amerikában Nuova Mattinaként árulják, és a sörmester külön felhívta a figyelmemet rá, hogy ez egyfajta új olasz saison, egy új korszak hajnala. A saison eredetileg gyenge vallon szüreti sör, amit a szüretelő munkásoknak adtak, inkább szomjoltás, mint bármi más céljából. A saison mindazonáltal íz- és más jegyei alapján nem egy jól körülhatárolható műfaj, inkább csak egy csoport. A mai posztmodern szezonok inkább erősek, belgásak és palackban utóérleltek.
Szép világos narancsszínű folyadék kis habbal. Különös édeskés, gyantás, trópusi gyümölcsöktől nehéz illata van. Az első korty egy belga strong ale-t idéz, ám hiányzik a cukros édesség, és a teste sem annyira pezsgős, inkább tejes. Ehhez a száraz tejességhez kapcsolódik valami intenzíven kielégítő, és teljesen szokatlan sós íz, aminek valami köze lehet a gabonához, és talán a szűretlen német kellebierekben fedezhető fel.
Vékonyka, kevéssé szénsavas, selymes, tejszerű testéhez kellemes füves keserűség társul, és az említett sós gabonaízzel együtt elbűvölő ízharmóniát alkot, ami az utolsó kortyokra felfedi a nagymennyiségű belepakolt koriandert, ami a belgaságot okozta. Tényleg teljesen szokatlan és tényleg nagyszerű! Hogy csináltátok? Van még?

A Prima Luna és az Ultima Luna – Első Hold és Utolsó Hold – párosan fogyasztandó két barley wine, az első tulajdonképpen az alapanyag, a második ugyanaz pár évvel tovább érlelve fahordóban.
A 12%-os Prima Luna szép narancsszínű sör kevés habbal, ami azonban hamar teljesen elmúlik. Az illata a jóféle vörösboré. Az íze mindenekelőtt nagyon édes, amit az alacsony karbonáció csak még jobban kihangsúlyoz. Nagyon lassan bomlik ki az íz, már tíz perce szopogatjuk, amikor feléled és mesélni kezd. Az édesség lassan felfedi karamellás-konyakos eleganciáját, amit egyfajta fás-csersavas környezetben fejt ki. Az ízkerék túlsó oldalán, mintegy egyensúlyként kellemes citrusos fanyarság jelenik meg, ami fokozza az ihatóságot. És érkezik a komló is, finoman, lopakodva, de nem kerüli el a figyelmünket.
Végül összeáll az egész zengő harmónia, a karamella, citrus és komló kőkemény, megbonthatatlan szövetsége, drámai szimfóniában előadva, ami egyszer olyan, akár valami fügebor, egyszer meg folyékony csoki. Itt már olyan tömény az élmény, hogy káprázik a nyelv. Az erejétől meg lángol a homlok. Nagyon durva. Egészestés élmény.

Ezek után nem is tudjuk hogy mit várjunk a 13%-os Ultima Lunától, mindenesetre jó előre kinyitjuk, hadd szellőzzön. A színe sötétbarna, konkrétan a francia tölgyfa boroshordó színe, amiben éveket töltött. Az illata egészen nagyon súlyosan finom – akár a legjobb portói – ha sörnek van ilyen szaga, az ember valósággal megkergül tőle. Érdekes, hogy tökéletesen szénsavmentes olajos, szirupos folyadék, mint valami megzavarosodott bor. És lédes, mintha tömény fügelé csuszkálna a poharunkban. De többet mondok: glicerinlábai vannak (kevés), mint a nehéz boroknak, és komlót szinte sehol nem találni benne. Az az igazság, hogy ez a sör már annyira elvesztette sörszerűségét, hogy nehéz sörként élvezni. Hiába erősebb, mint elődje, a Prima Luna, ez már borszerűen hat, nem száll olyan gyorsan fejbe.
Értem én, hogy muszáj volt ezt a francia hordós viccet megjátszani ezzel a zseniális barley wine-nal, de sajnos az eredeti jobb volt. Ez már szinte bor vagy portói, csak éppen azok ebben a kategóriában és ízvilágban jobbak. Ennek ellenére respekt a sörfőzőnek, nem akármilyen játékokat játszik.
A bussetói Del Ducato nem látvány-sörfőzde, mint a Toccalmatto. Nincs bérelt helyük a luxuséttermekben, viszont a Via Emilia, a New Morning és a Prima Luna akkora klasszikusok, hogy annál több nem is kell.