Kicsit izgulok, mert jellegzetes magyar fogyasztóként még sosem kóstoltam eredeti Löwenbräu-t, csak a hazai adaptációt. Azt viszont már annyit szidtam, annyi helyen, hogy minden pillanatban várom a Borsodi marketingosztályának ejtőernyős különítményét, vagy egy levélbombát, vagy nem is tudom, hogyan kellene elintézni a magamfajta netre irogató gyáva felforgatót, akit szép szóval nem lehet lebeszélni arról, hogy kritizáljon fontos bevételt jelentő termékeket – egy ilyen nehéz gazdasági helyzetben.
A Löwenbräu márka egy 14. századi Müncheni kocsmanévből fejlődött ki. A Löwenbräu a 19. században vált München egyik legnagyobb sörgyárává, a huszadik század hajnalán Németország legnagyobb sörgyárává. Az egymillió hektoliteres kapacitású üzem zsidó tulajdonosát a nácik elűzik, 1997-ben a gyár egyesül a Spatennel és a Franziskanerrel, majd az utolsó valódi tulajdonost, Jobst Kaysert, az InBev Gruppe váltja. Valahol itt kezdődhettek a bajok, a több tucatnyi sörgyárral rendelkező pénzgyártó mamutnak nem sokat számít egy-egy 7-800 éves bajor sörgyár renoméja, se egy nehezen megjegyezhető nevű távoli gyarmat tőkehiányos sörfogyasztó rétege, ezért leszólt a Löwennek, hogy tolja át a logóját pdf-ben Bőcsre, de iziben, majd odaszólt Arany Jánosnak, hogy felejtse most el a sörfőző hagyományokat, meg a szokásos süket dumát, és tegyen abba a Löwenbräu-címkés dobozba valami igazán olcsót, amit még egy magar, vagy madar, vagy madár? - vagy hogyan hívják ezeket a bajuszos pálinkafüggőket – is meg tud venni kísérőnek a hajnali CS-vitamin mellé.
A Folyékony Kenyér most vette a fáradtságot, hogy kinyúljon a márkaeltérítés és ízlésrombolás mintapéldája mögül és megragadjon egy üveg eredeti Münchenben főzött Löwenbräu-t, és annak csúcsbak-változatát, a Triumphatort.
Az eredeti Löwenbräu is feltűnően világossárga folyadék hófehér habbal, mi könnyen jön, könnyen megy. Az illata bizonytalanul kesernyés, lúgos, nem kellemes. Az első korty a szénsavról szól, aztán ahogy levonul, lehet keresni az ízeket.
Nincs túlzottan sok benne. Felmerül némi tésztás, cukros édesség, olyan akár egy nyári délelőtt a parkban, szórt napfény, libbenő fodros ernyőcskék, a háttérben korsódöntögető bajorok.
Aztán lassan előmászik az igazi énje - egyre hangosabban dajdajoznak a vörösképű bajorok – és megérzik valami ecetes, káposztás, tormás íz, savanyúságra, hazai kosztra emlékeztető vonás. Olyan, mintha a csülök mellé készült volna savanyúságnak.
Ezzel együtt üdítő és kellemes, bár nem egy nagy íz-élmény. Amolyan lakossági, háztartási sör. Az utóíze viszont cukros, szőlőcukros, nem kifejezetten kellemes, van benne valami nyálszerű, ami talán az adalékanyagoktól… hoppá, majdnem hülyeséget írtam, hiszen ez bajor és a reinheitsgebot alapján főzték, azaz semmi adalékanyag nincs benne.
Mindenesetre azt el kell ismernem, hogy az eredetiben távolról felismerhetőek a hamisítvány ízjegyei, tehát nem igaz, hogy a magyar változatnak semmi köze nem volna az eredetihez. A kapcsolatuk ennél eggyel bonyolultabb.
Mindenesetre úgy érzem, elég szerencsétlen döntés volt az InBevtől, hogy ezt vetették oda koncnak a magyar piacra, mert ez eleve egy midnennapi egyszerű ivósör, és nincs olyan ízkaraktere, ami a helyes sörszerkezet nélkül is érvényesülni tudna. Ha kivesszük belőle a laza kellemes pezsgést, a jellegtelen, de legalább száraz komlóízt, akkor nem sok marad belőle. Egyszerűbben fogalmazva, az eredeti sem egy nagy szám, attól iható, hogy tisztességesen megfőzték, nem raktak bele lapáttal szemetet, nincsenek iszonytató, sugárbetegségre emlékeztető utóízei, míg a magyar csak ezeket hozza. Ja és a legnagyobb előnye: a bajortól nem fájdul meg a fejed két korty után. Nem én vagyok az első, aki összehasonlította a hamisítványt az eredetivel. Itt is van egy >>>, meg itt is van egy >>>.
