Nyugaton nagy divat a különféle mikrosörfőzdék együttműködése, átjárnak egymáshoz közös söröket főzni, és ezekből a kooperációkból a legkülönösebb sörök tudnak előjönni.

Ebben a sörben Belgium két leginnovatívabb és legsikeresebb mikrosörfőzdéje működött közre: a de Struise Brouwers és a De Molen - akik közül a második ráadásul holland! Mindkettőről írtunk már itt és itt és itt és itt és itt.

A két sörfőzde mesterei nem azért találkoztak, hogy létrehozzanak egy „hűvösen gyöngyöző, aranyló nedűt”, vagy más efféle közhelyes innivalót. Ők azért fogtak össze, hogy pörölycsapást mérjenek a közízlésre, és bebizonyítsák, hogy nincs lehetetlen a sörfőzésben, és olyan sört főzzenek, ami után a sátán is megnyalná a szája szélét. Ezért aztán a két főzde zászlóshajónak számító sörét öntötte össze.

A de Struise Black Albert nevű söre egy új stílus megteremtője, az általuk Belgian Royal Stoutnak nevezett műfaj, ami méltó válasz az angolszász világ Imperial Stoutjára. Tulajdonképpen annál súlyosabb, durvább, sűrűbb, földöntúlibb változat.

A Hel & Verdoemenis pedig a világ egyik leghíresebb imperial stoutja, sok helyen, sokszor megírták, Európában nemigen akad méltó kihívója, csak Amerikában. Szénfekete, morotolaj szerű folyadék, amikor kitöltöd, lehet csodálkozni, hogy ilyen folyadék egyáltalán létezik. Nálunk is kapható.

Ezt a két sört öntötték össze, és abból lett a Black Damnation a jellegzetes halálfejes címkével. De ezeket a sörfőzőket már nemigen lehet megállítani. Megcsinálták a Black Damnation II-t, ami az egynél jóval össztettebb és most azt kóstoltam. (Mostanra amúgy egész sorozat van belőlük >>>)

Kitöltéskor hatalmas, sűrű, ragacsos habot ereszt, amiből vékony fátyol marad a végére. A folyadék teljesen fekete. Illata fura csípős, fűszeres, nyirkos, fás, hideg zaccillat.
Nem hiszem, hogy ebből a sörből bárki is nagy kortyokat húzna fel - csakis apró kortyok elképzelhetőek. Ez is olajra hasonlít, melyben feszes, apró buborékok ülnek. A nagy kohéziójú folyadék alig akar kijönni a pohárból, és ahogy lassan eloszlik a nyelven, lassan ereszti ki a teljes ízét.

Boros, fás savanyúsággal indít, mintha valami régi szekrényt – koporsót? - próbálnánk meginni. Tudjuk, hogy a feketeség a sör esetében mindig az erősen pörkölt malátától származik, de ebben a hihetetlen sűrűségű ízben már nehezen asszociálunk malátára. A pörköltség és cukor túlfordul egyfajta  savanyú gyümölcsösségbe, mintha kávét desztilláltak volna pálinkává – tényleg, van olyan, hogy kávépálinka?

Mert ha van, akkor annak ilyen íze volna – ebben a a kávé gyümölcsössége is előjön. Utóízében felfigyel a komló, de az eddig elhangzottak után már nem sok újat tud mondani. Ennél és ehhez mérhető söröknél alapvető élmény a pánik, az ízlelőbimbók menekülnek a sokk elől: nukleáris vészhelyzet a szájban. Általában ezt váltja fel a harmónia megnyugtató gasztronómiai gyönyöre, de nem ennél a sörnél. Ebből nem lesz feketecsoki ízű stout, vagy mazsolaízű duplabak, végig megmarad kegyetlennek és diszharmonikusnak, ahogy az egy death-metal stílusgyakorlathoz illik. Végig megmarad a párlathoz – whiskey-hez, konyakhoz - méltóan éles, határozott, túlvilágított ízek expresszív keveréke.
Persze pakoltak is bele rendesen mindenfélét, ez a sör ugyanis félig a Black Albert kolumbiai kávén érlelt változatából, negyedrészt a Hel & Verdoemenis 6 hónapon át bourbonos hordóban érlelt változatából, és egy még egy negyedrészt egy bizonyos Cuvée Delphine nevű sörből áll össze, ami a Black Albert bourbonos hordóban érlelt változata.
Igazi kóstolósör. Nem annyira ivásra való, mint inkább arra, hogy lehessen vele játszani ezt a kóstolós társasjátékot, vagy arra, hogy az ember már kora este deliriumos állapotba kerüljön a 12%-nyi alkoholtól vagy a sok whiskys kávétól.