Lassan hullámzó szabályos hegyoldalak szegélyezik a Sajó völgyét, a fenséges egyhangúságot csak néhol töri meg egy csupasz, drámaian fehér sziklaszirt, amiről csak a kanyar után derül ki, hogy kőfejtő maradványa.
Rozsnyó a kanyon végében fekszik, ahol szétnyílik a hegyláncok öle és kitágul a horizont. A ráérősen kanyargó lehajtók és felhajtók először egy lakótelepre vezetnek, majd a domb túloldalán ott a történelmi város, ami, szokás szerint a kommunista, majd a posztkommunista városrendezés által megbecstelenítve, de eredeti szépségének romjait féltékenyen őrizve él tovább vagy legalábbis mindent megtesz, hogy fenntartsa a látszatot.
A majd húszezer fős Rozsnyó (Rosenau, Roznawa) legjobb városképi pillanata a kizárólag réges-régi, földszintes házak által szegélyezett tágas főtér, melyen keresztülvezet az autóút, de lefordulni róla egyetlen helyen sem lehet, maximum végighaladni, és kijönni a túlsó végén, ami történetesen ugyanazon az oldalon van, amelyiken bejöttünk – nekem kicsit feleslegesnek tűnik, de Rozsnyón a közlekedésszervezéssel valami egészen egyedi probléma lehet, mert folyton eltévedtünk, noha én még az agytekervényekhez hasonlatos marrakeshi bazárban is kiismertem magam egy-két óra séta után.
A Kaltenecker és a sörfesztivál a város szélén egy benzinkút és az első tízemeletes lakótelepi ház között van, egy meglepően tornyocskás posztmodern épületben. Mögötte jelenleg salakos parkoló, melyen már kijelölték az új, 15 000 hektoliter kapacitású bővítés alapvonalait – az építkezés a napokban kezdődik, a következő fesztivált ideális esetben már az új főzde udvarán lehet rendezni.
Szokás szerint utolsó pillanatban érkeztünk csikorgó kerekekkel, miután Miskolc felett eltévedtünk, és elvacakoltunk egy órát. A hátsó udvaron szép katonás sorokban álltak már a sörök, és feszült, egyenpólós szlovák sörcikkgyűjtők igyekeztek zökkenőmentesen levezényelni a sörök átvételét, ami egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Miután átvették az öt eurós nevezési díjat, a sört regisztrálták, felcimkézték és elhelyezték egy hatalmas hűtőszekrényben. Aznapra aztán más program már nem is maradt, mint egy garden partyn elfogyasztani több kiló mennyei frissen füstölt, délután még úszkáló pisztrángot, végigkóstolni a különféle közép-európai sörfőzők (cseh, bajor, szlovák, magyar) által ajándékba hozott kóstolni való söröket, és a sok literes B27-t, és hajnalig a nemzetállamokról vitatkozni egy szimpatikus szlovák fiatalemberrel.
Másnap reggel indult a kóstolómotor, több száz üveget nyitottak ki a hátsó udvaron egy előre kitalált szigorú rend szerint, míg a kóstolószobában – egy fedett, részben üvegezett terasz szolgált erre a célra – több párhuzamosan is futó, változó felállású körben legalább ötvenen szopogatták elmélyülten a számozott műanyagpohárban érkező egy deci söröket.
Közben odakint egy nagy sátorban hét-nyolc cseh és szlovák kisüzemi csapolta a maga sörét, plusz egy magyar, a Serforrás a Kortyot. Liptószentmiklósról kitelepült a Pivny Sen, ami a nemzetközi sörkínálat cscsait is tartja, ott sorakozott a Tactical Nuclear Pinguin és a Sink the Bismarck mellett a soha komolyannem vett holland versenyző, a Start the Future, a maga 60%-os alkoholfokával. Kontár Komlókutató, aki maga is zsűrizett odakint (búza és stout kategóriában), megkóstolta és én is belenyalhattam. Borzalmas volt. Édes pálinka. (Azt hiszem egy nagyon erős sört öntenek össze konkrét sörpárlattal)
Szórakoztató nyelvi káoszban próbáltuk végigkóstolni a kínálatot, voltak szlovákok, akik tudtak magyarul, és magyarok, akik nem tudtak angolul, KK, aki tudott csehül, ezért értette a szlovákot is, és persze voltak, akik csak az anyanyelvükön beszéltek, így aztán kb. mondatonként kellett volna nyelvet váltani, csak azt nem sikerült mindig eltalálni, hogy melyikre.
Estefelé megszülettek az eredmények >>>, a magyar aranyérmes sajnos nem volt jelen, az a két magyar sörfőző, aki ott volt, pont nem nyert semmit, így nekem kellett kisétálnom, és átvennem a steint és az oklevelet a nagy vakuvillogás közepette, zavarban voltam, nem szoktam hozzá, hogy aranyérmeket kapjak bármilyen témában.
Sötétedésre aztán megteltek a sörpadok, a sörsátrak, 1000-1500 ember lehetett ott, mi egy húszezres városban nem semmi. Közben a színpadon vicces versenyek – ivóverseny, telikorsótartó-verseny - és más blődségek zajlottak, később együttesek léptek fel – rockovy zabava -, de azokra már képtelen voltam odafigyelni, meg az étteremben el is fogyott az étel, ezért hosszú túrára indultunk a lakótelepen korgó gyomorral, és végül egy kocsmába oltott menzán ettünk rántott húst, és hozzá ittuk a jóféle molyirtó-ízű csapolt Kofolát.
Másnap hosszan készülődő világvégi vihar látogatta meg Rozsnyót, némelyik sátrat a magasba emelte, a nagy sátor ponyváit pedig megcsattogtatta, mintha tengeri viharba kerültünk volna, közben én rohamtempóban válogattam a kirakott házi főzetek közül, melyeket egy euróért lehetett megvenni. Sikerül t is hozzájutnom egy-két neves darabhoz, pl. a Grand Championhoz, illetve Dorothy Janusz Chrapek söreihez, akinek a receptje alapján a lengyel Brackie megfőzte a Belgijske Pale Ale-t – kóstolásuk későbbi pillanatban várható.
A képekért köszönet Peter Bognarnak.
