Londonban rengeteg jó dolog van, de azt pl. külön szeretem, hogy ha az ember egy hétnél többet van kint, akkor a végefelé óhatatlanul is kinéz magának egy két kedvenc boltot/kávézót/, ahol pár nap után már régi ismerősként üdvözlik.
Így néztem ki magamnak a Queen’s Park buszvégállomás mellett induló közel-keleti soron a libanoni éjjel-nappalit, ahol lehetett olyan kis kolbászkákat kapni, melyek már az első nap belopták magukat a szívembe egy étteremben. Pontosan nem tudom, mivel voltak ízesítve, de az egyik például világító piros volt. Az szinte biztos, hogy volt bennük rózsavíz, fahéj és más keleti huncutságok, meg szerintem olaj is volt benne. Nyersen egészen puhák voltak, vigyázni kellett, nehogy az ujjammal összenyomjam őket. Sztem sok olaj is volt bennük, mert olaj hozzáadása nélkül is prímán megsültek.
Egyik nap otthon ebédeltem, és megsütöttem ezeket a kolbászkákat, egyszersmind végigkóstoltam a rendelkezésere álló chutney-kat. A chutney egy fura angol-indiai dolog, mit nem könnyű elhelyezni az európai gasztronómiában – talán leginkább az olasz gyümölcsmustárok hasonlítanak rá. Nálunk olyan dolgokban él, mint pl. a lilahagymalekvár, vagy a tokajizselé. Angliában a legalapvetőbb fajták a csípős mango-chutney, a karamellizált hagymachutney és a különféle alma-chutneyk. Én a nagy sörfesztiválon lőttem egy London Pride-ból készült real ale chutney-t, de nem volt igazán jó. Túl édes volt, ezért Tabascóval kellett felütni ahhoz, hogy elvégezze a dolgát. Mert a chutney egyrészt mustár, másrészt savanyúság, de adott esetben lekvár is lehet. Az angol mindennapokban jellemzően este kerül elő, amikor is kenyér és sajt mellé eszik.
Én tehát libanoni kolbászt ettem tabaszkós real ale chutney-val, mangóchutney-val, és karamellizált hagyma-chutney-val. A kolbászkák nagyon szomjasak voltak, és legurítottak mellé egy Fuller’s ESB-t és egy Bengal Lancert.
