A Fuller’s-es gyárlátogatás végén, a nagyvonalú sörkóstoltatás egy pontján a szorgosan töltögető bácsi előkapta a főzde egyik büszkeségét, a Past Maters sorozat stoutját, ami iránt olyan őszinte, a repeták számában is mérhető lelkesedést mutattam, hogy ajándékozott nekem egy palackkal, és szólt, hogy dugjam el, ne lássák.
Eldugtam, most elővettem. Kegyetlenül és tökéletesen fekete folyadék, szép, kövér, de hamar fátyollá zsugorodó kapucsínó habbal. Az illata mély fűszeres, kávés és likőrös, sőt: vörösboros és kicsit alkoholos. Az íze sűrű sötét gyümölcsök és éles kávé, savas, mint a fene, olyan pontos, erős íze van, mint egy vörösbornak. Az első keserűség a pörkölt malátáé, aztán komoly alkoholos hő teszi egészen likőrössé, konyakmeggyessé, és végül tompa búgásként kúszik elő mögüle a komló keserűsége. Minden kortynál újra elbűvöl az egymással élesen szemben álló üde gyümölcsösség és a kávés, száraz feketecsoki ilyen harmonikus együttmozgása.
A test csodálatos ale-test. olajos és aprószemű szénsav rajzik a szájban, a végére teljesen elmúlik a hab - 7,4% alkoholnál nem is csoda. Van még valami az édességével, valami egészen figyelemreméltó, szuper gyümölcscukrosság, amitől az egész nagyon barátságos lesz, messze nem komor vagy megterhelő, és az alkoholfokhoz képest egészen könnyen itatja magát.
Ahogy melegszik, egészen élesztős, savankás lesz, szárítja a szájat és borsosan csípni kezd, miközben egyre inkább elgondolkodtatja az ivót a vörösboros párhuzamon. Amellett, hogy szinte tökéletesnek mondanám, azért is jó ez a sör, mert bíztató előképe a történelmi sörök felélesztésének. A Double Stout egy 1893 augusztus 4-i főzet nyomán készült, melynek természetesen megvan a receptje. Ron Pattison sörtörténész segített a Fullers sörmestereinek összeállítani az évszázados recept modern interpretációját – nagyszerű munkát végzett.