FK: Hogyan lettél sörpápa? Ez a rendes foglalkozásod? Mivel foglalkozik egy sörpápa?
CS: Régóta írok sörről, és a kiadóm úgy érezte, hogy az írásaimban egyfajta főpapi méltósággal nyilatkozom. Ezért az egyik könyvemre ráírtuk, hogy “Bierpapst”, és ez olyan találónak bizonyult, hogy azóta is Sörpápának hívnak. Azóta levédettem a Bierpapst szót, és most ez nemzetközi védettség alatt álló márkanév. Noha söríróként vagyok a legismertebb, másról is írok. Papíron a “Der Standard” politikai újságírója vagyok. Az estéim nagy része sörkóstolással telik, vagy az ausztriai sörkalauzom javítgatásával, ami az interneten is elérhető: www.bier-guide.net.
FK: Biztosan jártál már Magyarországon. Milyen tapasztalataid voltak?
CS:Az első magyarországi látogatásaim a nyolcvanas években nem voltak túlzottan sikeresek – már, ami a sörügyeket illeti. Egy évtizeddel később végiglátogattam a nagy magyar sörgyárakat – Sopront, Kőbányát, Martfűt – melyeket éppen akkor modernizáltak. Továbbá meglátogattam egy budapesti brewpubot is, ami bajor stílusú sört főzött. Aztán újabb évtized múlva visszatértem és Budapesten nyüzsgő éjszakai életet találtam – azt láttam például, hogy a belga sörözők (Belgian style bars – lehet, hogy másra gondol – a szerk.) sokkal sikeresebbek, mint Bécsben.
FK: Mi a véleményed az osztrák és a magyar sörkultúráról?
CS: Nyilvánvaló, hogy a sörivók többsége nagyon keveset tud a sör sokféleségéről, és mindkét országban megelégszenek a hagyományos lágerekkel. De a változás elindult: ma már mindenhol vannak olyan sörivók, akik képesek élvezni az ízes és érdekes söröket.
FK: Mi a véleményed az amerikai sörforradalomról és annak Európára gyakorolt hatásáról?
CS: Az amerikai sörfőzés ma a világ sörfőzőinek első számú inspirációja. Az új kultúra különösen nagy hatást gyakorol a hagyományos láger-országokban, mint Olaszország vagy Brazília, de hatással van Nagy-Britanniára is, ahol a hagyományos angol stílusok amerikai változatai egészen felforgatták a konzervatív söripart. Noha a Közép-Európai sörivó lassan fogadja be az új sörműfajokat, azok a kis sörfőzdék, akik kipróbálták az újhullámos recepteket, azt tapasztalták, hogy újításaik, ha szűk körben is de heves izgalmakat váltanak ki.
FK: Mi a véleményed a Reinheitsgebotról és az adalékanyagokról?
CS: Nyilvánvaló, hogy az olcsó adalékanyagok – pl. a kukoricaszirup – felhasználásával vacak sörök jönnek létre, de azt is meg kell értenünk, hogy a tisztasági törvény önmagában nem garantálja a jóízű sort. A nagy német sörgyárak a tisztasági törvény emlegetésével azt sugallják, hogy minden német sör egyformán “tiszta” és ezért egyformán “jó” is. E logika mentén haladva úgy tűnhet, hogy a legjobban fogyó német sör egyben a “legjobb” német sör is. Persze legtöbb az Oettingerből fogy – ami egy diszkontmárka. Németországban egy félliteres palack átlagára mindössze 50 cent. Ha ügyes vagy, 4 euró alatt megkapsz egy rekesz sört. Olyan sört, melynek főzésénél betartották a Reinheitsgebot szabályait, amit egyesek “Einheitsgebotnak” (Egyformasági törvény) csúfolnak – alig van rossz sör a piacon, hiszen mindenki az olcsó “jót” veszi – ha egyáltalán sört vesznek. A sörfőzdéknek pedig – a külföldi tulajdonban lévőknek és a néhány családi kézben megmaradtnak egyaránt - nem marad más választásuk, mint beszállni az árversenybe. A Brauwelt szakmai lap felmérése szerint az úgynevezett nagy nemzeti márkák a termelésük 60%-át diszkont áron adták el – az ajánlott fogyasztó áruknál nagyjából 30%-kal olcsóbban.
És, amint azt fentebb kifejtettem, ez a sok olcsó sör soha nem lesz érdekes, jóízű sör – a nagy részük gyengén komlózott pilzeni. A Reinheitsgebot tehát nem képes garantálni az érdekes és jó sörök megszületését – éppen ellenkezőleg: megnehezíti a drágább alapanyagok felhasználásával készült sörök (pl: single-hop sörök, IPA—k, de akár az Altbier vagy a Berliner Weisse) értékesítését is, még akkor is, ha azok szintén a Reinheitsgebot szabályai alapján készültek. Egyúttal megfosztja a választási lehetőségtől azokat a fogyasztókat, akik különlegesen fűszerezett sörökre vágynak, vagy akár csak búzamalátát szeretnének látni az alsóerjesztésű sörükben – mint pl. a Zwickl típusú sörökben.
FK: Azt mondják rólad, hogy neked sikerült visszaadnod az osztrák sör önbecsülését. Hogyan érted ezt el?
CS: Úgy 25 évvel ezelőtt kezdtem el a nyilvánosság előtt arról beszélni, hogy milyen fontos a választék. Kis sörfőzdékről beszéltem, melyek érdekes söröket főznek, sörfőzőkről és az ő személyes történeteikről, illetve pubokról, melyek sokféle sört mérnek. Így rátaláltam a fogyasztóknak arra a mégoly apró csoportjára, akiket érdekeltek az importsörök, a fura alapanyagokból készült sörök, és egyáltalán a sörről való tudás. Azóta az osztrák sörfőzők elkezdtek olyan söröket főzni, melyek korábban csak importból voltak elérhetők. Ma már vannak itthon főzött portereink, stoutjaink, witbierünk, IPA-nk, belga triple-ünk. Hogy nekem ebben miféle szerepem volt? Az írásaim, valamint rádiós és televíziós megjelenéseim bizonyára hozzásegítették a kis és közepes méretű sörfőzdéket az ismertséghez. Az évente frissülő “Conrad Seidl Bierguide” ráirányítja a figyelmet a széles választékkal rendelkező komoly kocsmákra.
FK: Milyen sört várnál Magyarországról?
CS: Nem könnyű elképzelni, milyen a “tipikus magyar íz” – de talán a barackpálinkát lehet annak nevezni. Szívesen megkóstolnék egy barackpálinkás hordóban érlelt belga típusú ale-t. De ugyanilyen szívesen kóstolom a Magyarországról származó amerikai típusú kézműves söröket is.
FK: Magánemberként milyen söröket szeretsz?
CS: Be kell valljam, hogy én “hophead” vagyok (komlófej – amerikai kifejezés az olyan sörivókra, akiket mindennél jobban érdekel a sörben a komló íze – a szerk) – a kedvenceim a keserű pilzeniek és az IPA-k.
FK: Találkozunk a következő Főzdefeszten?
CS: Nagyon szeretnék elmenni – és el is fogok, ha jó előre megtudom az időpontot.
