A két ünnep közti csendes, fényhiányos napok, amikor az élethez szükséges derűt valahonnan belülről kell újratermelni, tökéletesen alkalmasak a súlyosan erős sörök kóstolására.
 

Az Emelisse-ből már csak egyetlen palack volt a Csakajósörök polcának tetején, úgy tűnt, lehet, hogy nem is eladó, ez felcsigázta a képzeléetemet, aztán kiderült, hogy persze m,meg lehet venni jó drágán, akkor már nem volt visszaút – nem futamodtam meg az orosz birodalmi stout-tól.

Talán mondanom sem kell, hogy fekete mint a veszedelem, a barna hab szinte világít a tetején. Az illata meglepően gonosz, intenzíven gyümölcsös, agresszív szétfermentált feketekávé illat. Az íze durva, és valahogy nem is lehet az egészet érezni, mert nehezen nyílik meg, szinte szét kell feszíteni. Iszonyú brutális, mintha óriási erővel préselték volna össze ilyen kis helyre ezt a hatalmas ízt,egy egész tartály aranyászokot bekeserítene, és a színe sem volna a régi. (milyen gasztro-terror akció volna már 1200 forintos sűrű imperial stoutokkal elrontani egész tartály olcsósört?)

Azért lassan kinyílik, és a konyakmeggytől a fekete csokin át a legsúlyosabb vörösborokig mindenféle megjelenik az ízében. Az az igazság, hogy ezt még télen sem könnyű meginni, a három deci felét el lehet rakni másnapra. Keresem fejben az alkalmat, hogy mihez passzolna egy ilyen sör, de egyszerűen nem találom, lehet hogy az én életmódom szegényes. Egy kicsit a beer geek breakfestre emlékeztet, és az is biztos, hogy ettől nem bealszol, hanem felpörget, úgyhogy az este nem az ideális fogyasztási időpont, inkább mondjuk ebéd után egy fél pohárral.

A főzdéről nem sokat lehet tudni, azon kívül, hogy a kilencvenes évek végén vándorfőzdeként kezdték, ma már brewpubjuk van. Ezen a sörön maximálisan érződik a vándorsörfőzők romantikus extrém hozzáállása a sörfőzéshez.