Eleddig leginkább olyan éttermek vágtak bele a sörvacsorákba, akik amúgy borvacsorákat is tartottak, és megbízható boros vendégkörüknek bízvást kínálhattak egy kis változatosságot azzal, hogy egyszer sört adnak a vacsorához. Az Almásy Vendéglő pénteki sörvacsorája több szempontból is újfajta modellben működött – sikeresen.
Általában nincs bizodalmam a budapesti éttermekben, ha nem muszáj, nem megyek olyan vendéglőbe, amiről nem hallottam már egy tucatszor jó véleményeket. Az Almásy Vendéglőről még sosem hallottam, ezért amikor elfogadtam a meghívást a Rizmajer Sörvacsorára, tulajdonképpen semmi jóra nem számítottam.
A Rómer Flóris utcában, a régi Les Amis helyén pár éve nyílt Almásyba belépve szintén nem ért meglepetés: rég megtanultam már, hogy a klasszikus polgári miliő legalább annyiszor rejt igénytelen tompaságot, mint nem.
Az első kellemes meglepetés, hogy maga a sörfőző, Rizmajer József is ott volt – az ő feladata volt elmondani a sztorit és bemutatni a söreit – ki volna erre alkalmasabb, mint ő? A teltházas este polgári közönségét láthatólag érdekelte is, miről szól egy magyar kézműves sörfőző története, és hogyan készülnek a sörei.
Legalábbis addig, amíg meg nem érkezett az első fogás. Akkor zajos villacsörgés közepette mindenki rávetette magát a kacsamáj rilette-re. A mézes narancsos gyömbérsör nem a kedvencem a Rizmajer szortimentből, de a kacsamáj és a tetején remegő almachutney olyan hízelgő kontextusba helyezte, hogy azt hiszem megszerettem. Ez a pár úgy, ahogy van, telitalálat volt. Az étel és a sör ízei kölcsönösen kiegészítették, magyarázták egymást, a gyömbér szolid csípőssége a chutney édességét, ami válaszolt a narancs gyümölcsös citrusosságára, ami viszont szépen oldotta a kacsamáj zsíros édességét, és így tovább.
Talán az erős kezdés tehet róla, hogy később már egyik sör-étel páron sem flesseltünk akkorát, mint ezen az első barokkos harmónián. A világos sörhöz valami harsányabb, paprikás dolgot adtam volna a két visszafogott ízű házi kolbász helyett, a Cortez elboldogult a malaccsászárral és a polentával, de a hasonló alapanyagok elvén működő párosítás eredményeképp némileg már túl sok lett a kukoricából. Miközben maga az étel ez esetben is rendben volt.
A főétel szerepben tündöklő balzsamecetes marhaoldalas úgy ránézésre, mint kóstolásra nagyszerű alkotás volt, ami valamiféle barnasörhöz biztosan tökéletesen illik. A Cingulus ízeit azonban pont nem találta el, de így is kellemes volt.
A konvencióktól kötetlen harmóniateremtő kéz azonban ismét megmozdult a desszert alkalmából, ahol a Konyakos-Meggyes Rizmajer mellé adott olyan túrógombócot, ami egyáltalán nem volt édes, és noha messze nem a kedvencünk a meggyes, ez a desszert is fel tudta éleszteni a sörben rejlő szépségeket.
Az estét egy Mahagon nevű formáció jegyezte, akiknek ez volt az első sörvacsorájuk. A formáció egy szakácsból és egy fiatal közgazdász stratégából áll, akik a fejükbe vették, hogy kézműves-sörös rendezvényeket rendeznek, és helyszínnek először a családi kötelékek miatt is kézenfekvő Almásy éttermet választották. Ez a sörvacsora nem egyszeri esemény volt, decemberre tervezik a következőt egy másik magyar sörfőzde bemutatásával körítve.
Telitalálat csak egy volt, de „near miss” több is, kínos baki meg egy sem – kezdőtől nem is rossz – mondaná erre Ford (Ferlane). Várjuk a folytatást.
A menü:
Mézes narancsos gyömbér sör
Kacsamáj rillette alma chatny-val
Világos sör
Házi kolbász cékla raviolival
Cortez kukoricasör
Malac császár polenta krémmel
Cingulus fekete sör
Marha oldalas balzsamecet redukcióval, burgonyapürével
Konyakos Meggyes sör
Meggyes túrógombóc vaníliahabbal