Berlin sosem volt igazán híres a söreiről, pláne mióta egy országban van a bajorokkal. Mégis, a főváros az főváros, ezért a német egység után pár évvel, 1883-ban a német sörszakma úgy döntött, hogy létrehoz egy intézetet, ahol oktatás, kutatás, kísérletezés folyik a sör minden elképzelhető kérdésével kapcsolatban. Az intézet a mai napig működik Versuchs- und Lehranstalt für Brauerei in Berlin néven. Pár héttel ezelőtt volt szerencsém meglátogatni egy ismerősömet, aki itt tanít.

A kísérleti főzdében éppen egy koreai megakonszern ízetlen kukoricás lágerét igyekeztek hajszálpontosan 4,7% alkoholra beállítani, sűrű kóstolgatások közepette. Én is kaptam egy pohárral, amit egy korty után csak illedelmesen szorongattam a főzdelátogatás alatt, amíg vissza nem jutottam a mosogatóig.




Aztán viszont megjelent Kurt Marshall, a végzős sörfőzők egyik oktatója, aki egy diák-próbafőzés előkészítése közben szakított ránk pár percet és elmesélt egy két érdekes dolgot. A Berliner Weisse Berlin klasszikus történelmi söre, ám ez ma csak végtelenségig lebutított formában kapható a Kindl Brauerei előadásában. A Kindl azonban bevételének nagy részét a Berliner Pilsnerből keresi, és ezért soha nem fogja beengedni a főzdéjébe azokat a baktériumokat, melyek a valódi Weisse-t valódivá teszik, ám tökéletesen alkalmasak arra, hogy bármilyen fajélesztővel erjesztett sört hazavágjanak. A Brettanomyces és a Laktobaktérium a sörfőzők két fő ellensége, ezektől durván megsavanyodik a sör. A Berliner Weisse meg pont, hogy egy savanyú sör. A Berliner Weisse 75% búzamalátából főzött savanyú szűretlen búzasör, melyhez az előbb említett két veszélyes mikroorganizmus ideális keveréke szükséges. Az eredmény pedig minden szavát igazolta: Kurt Berliner Weisséje olyan volt, mint a pezsgő és a cider közti hiányzó láncszem. A pezsgőnél testesebb, a cidernél kifinomultabb, nagyszerű nyári ital, ami főleg savanyú, a komlókeserűsége elenyésző – ugyanis alig van benne komló, ami megölhetné a laktobaktériumokat. Napoleon azt mondta rá: „Le Champagne du Nord”.