Sajnos éppen más dolgom volt, ezért nem tudtam eleget tenni a meghívásnak, amit Jan Bieringtől, a Berlinben dolgozó sörmérnök barátomtól kaptam, hogy vegyek részt márciusban egy történelmi sörfőzésben valahol Thüringiában. Sok sörfőzőnek eszébe jut, milyen szép lenne ősi üstökben főzni ősi recepteket, de a világ többi részével ellentétben, Németországban az a szép, hogy ezt meg is lehet szervezni, hiszen a rengeteg modern technológia mellett a 100-150 éves sörfőző berendezések sem annyira ritkák.
A wolfmannshauseni sörfőzőház 1734-ben kapott sörfőzési jogot a birtok akkori urától, a würzburgi püspöktől. Ez afféle közösségi sörfőzde volt: 2-3 környékbeli család összefogott és egy sörmester vezetésével közösen főztek tavasszal és ősszel – legfeljebb 22 hektolitert – ennél több nem fér elé ebben a főzdében. Ez a konstrukció az 1970-es évekig fentmaradt.
Aztán 1990-ben a kicsiny, 80 négyzetméteres, egyemeletes sörfőzdét megszerezte a Hennebergische Museum, és felújította, majd a sörfőzdét is működőképessé tette. Ma egy sörfőzőtársaság évente ötször főz benne sört, amit főleg maguk isznak meg, illetve a múzeumi fesztiválon locsolnak szét.
Mivel nem tudtam ott lenni, Jan volt olyan kedves, hogy küldött egy pár fotót az eseményről, és elmagyarázta, hogy működik a 18. századi sörfőzés. A cefrézés fából készült üstben történik három lépcsős dekokcióval – a hőfokpihenők (50C°-65 C°-72 C°) közben a cerfe sűrűjét egy kisebb rézüstben felforralják,majd a v égén visszaöntik, így érve el a következő pihenőhöz szükséges hőfokot. A gravitációs elven működő visszakeverést segíti a képen is látható, sörcimkékről erősen ismerős Maisch-Scheit, ki tudja hogy hívják magyarul?
