Szombaton, ha minden rendben volna, az ember elmenne vidékre, vagy kirándulni, de nálunk általában semmi sincsen rendben, vulkáni hamu borítja a légteret, a bazilikát pedig 5 órán át napszemüveges kommandósok tartják megszállva, hogy biztosítsák a terepet a magyar egyházfő megjelenése előtt – akire tudvalevőleg nemzetközi terrorista-brigádok vadásznak. A Bazilika oldalában, a Vendéglátóipari Múzeumban eközben olyan anakronisztikus tevékenységet űznek, ami azt a benyomást kelti, hogy a világban minden rendben van. A magyar sörcikkgyűjtők találkoznak, hogy kicseréljék egymás közt a duplumjaikat, feles példányaikat, megunt darabjaikat, és megtartsák évi rendes közgyűlésüket.
A múzeum büféjében világos és barna pilisvörösvári Rotburger söröket lehet kóstolni, én is mindenekelőtt ide tartok. A délelőtti kávé helyett elfogyasztott barnasör régi kipróbált túlélő-módszerem. Miközben azon tanakodom, hogy az önmagáért valóság élvezetén túl, mi értelme is van sörcikket gyűjteni, kellemesen becsípett és egészen fiatal kópék kezdik nekem ajánlgatni a Rotburger sörét, persze nem kell sokáig tukmálniuk. Hazaviszek két tömzsi literes flakont, és majd később elfogyasztom. Amint ott kvaterkázunk, őszes úr lép hozzánk, és a fiatalok azonnal bemutatják, ő András bácsi, az Elnök. Kezemben a sörrel eltelik egy taktusnyi szünet, mire előveszem a belső mikrofont, bemutatkozom, munkához látok satöbbi.
Kovács András, a Magyarországi Sörcikkgyűjtő Klub elnöke szívesen beszélt tevékenységükről, és amikor megemlítettem, hogy a Folyékony Kenyérnek írok, felcsillant a szeme: ezek szerint olvassa.
Elmondása szerint a klub tevékenységének fő célja, hogy összegyűjtse a magyar sörfőzés tárgyi emlékeit. A gyűjtők első számú fókuszterülete az magyar ipari sörfőzés hajnala egészen az 1946-os államosításokig. Ebből az időből a legértékesebb emlékek a dombornyomatú üvegek, melyekbe az üvegfúvó nyomta bele a címkét, hiszen a címke akkor még nem volt feltalálva. A tagok gyűjteményeinek legértékesebb darabjait a hetven főt számláló klub egyik tagja archiválja, ám gondot jelent, hogy van, aki annyira félti gyűjteményét, hogy még archiváltatni sem engedi.
A klub tevékenységének második legfontosabb iránya, az 1989 utáni vadkapitalizmusban szárba szökő több, mint 400 sörfőzde története, és a belőlük mára fennmaradt kb. 50 főzde tevékenysége. Ez a legaktívabb tevékenységi kör, hisz nem csak a tárgyi relikviák állnak rendelkezésre bőven, de maga a sör is. Az ország különféle tájairól érkező sörcikkgyűjtők a hozzájuk közel eső főzdékből hoznak egy-egy rekesz sört, amit a börzén (remélem) önköltségen továbbadnak az érdeklődőknek. Sajnos, mire megérkezem, az élősör java elfogy, végül mindössze két üveg Szögedit sikerült zsákmányolnom.
Miközben természetesen azt a korszakot is gyűjtik, a sörcikkgyűjtőket a legkevésbé a szocializmus évtizedei érdeklik, noha, mint azt Kovács András elmondja, a nagy szocialista sörgyártó vállalatok példamutató mennyiségben termelték a legkülönfélébb sörcímkéket. Megtudtam azt is, ami régóta foglalkoztat. A sörcikkgyűjtőket nem érdekli a sör minősége, ők a tárgyi emlékekben utaznak. Egy vacak népsör címkéje pont annyit érhet, mint a legdúsabb duplabaké. 
Miközben azt próbálom kiszedni az elnök úrból, hogy melyik asztalhoz menjek fotózni, hol lesznek az ínyencfalatok, magam is rájövök a válaszra: semmelyiknél nem lesznek ínyencfalatok. Ez itt a resztli, ide azt hozzák, amiből több van, vagy egyáltalán nem kell, de azért némi aprót vagy cseretárgyat remélnek érte. Ennek megfelelően 19. századi dombornyomású sörösüveg egy sem volt, se más hasonló érték.
Ezzel együtt szép számban volt jelen a magyar sörcikkgyűjtő társadalom, és még külföldről is érkeztek: egy semmilyen nyelvet nem beszélő szlovák pártól vettem két szép karcsú, mégis erős korsót „Dobrovar” felirattal. Így a bécsi korsók mellé újak kerültek az első szerény méretű gyűjteményembe. Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy akkor is ér-e, ha folyton iszom belőlük
