Az átlaggurmé simán hülyének néz, ha az olasz sört egyáltalán szóba hozod, de ez csak azért van, mert őt elvakítja a profi olasz bormarketing. Az olasz sör létezik. Ráadásul az olasz sörtérkép sokkal izgalmasabb, mint a magyar.
Igaz, hogy az évi 31 liter sört fogyasztó olaszok keveset isznak a 77 literes európai átlaghoz képest, de a sörrel kapcsolatos minden szám növekszik – miközben a világon majd mindenhol csökken. Nő a sörfogyasztás, nő a sörtermelés, az olasz márkák nagy múltú sörországokba törnek be – mint pl. Anglia, Hollandia, Csehország – ma már nálunk is lehet kapni Peronit, a Birra Morettit pedig régóta forgalmazza egy importőr itthon.
Ehhez hozzátartozik, hogy a borfogyasztás folyton csökken – kb. 50 liter fejenként-évente. Aki tehát a borral azonosítja Olaszországot, az rossz úton jár. Ha gasztronómiáról van szó, az olaszok nagyon tudatosak, sokkal tájékozottabbak, mint a többi európai. Ebből az következik, hogy nem divatok és előítéletek alapján választanak innivalót, hanem valódi értékek alapján. A felmérések szerint az olaszok – főképp a fiatal városi értelmiségiek, és a nők - azért isznak sört, mert egészségesnek és táplálónak tartják, bíznak a természetes alapanyagokban és nem utolsósorban azért, mert olcsóbb, mint a túlárazott, széthájpolt csúcsborok. A törzsközönségből fakadóan is Olaszországban a legjobban a prémium láger kategória fut, és közepesből, meg olcsóból összesen nem fogy feleannyi. Na ja, az olasz alkeszek olcsó frizzante borokkal teszik elviselhetőbbé az életet.
Az olasz sörpiacot is egy pár nagy gyár uralja, akárcsak a magyart, de uralkodásuk kevésbé nyilvánvaló, és kevésbé átható. A milánói Heineken gyártja az olasz Drehert, ilyet azonban sehol nem láttunk sem üvegben, se csapon, viszont a Heineken rendesen jelen van mindkét formájában.
A SABiller-féle római Peroni sörei érdekes mód elegánsnak számítanak, ezért, vagy másért kevés helyen csapolják őket, de ott megadják a módját. Mivel volt már szerencsénk korábban, elkerültem a megtiszteltetést.
Az olasz csapok nagy részét közepes méretű olasz sörgyárak termékei teszik ki, mint pl. a Bolzano környéki dél-tiroli Forst, ami egy édeskés, minden szempontból középszerű láger. Viszonylag sok helyen lehetett kapni a Veneto tartományban főzött Pedavene nevű sört, ami hasonló kategória, de nem mentes bizonyos németes komlóaromától, és valami eredeti malátaíztől, melyek sajnos nem mentik meg a középszerűségtől.
A közepes nagyüzemi lágerek közül a legszimpatikusabb volt a piemonti G. Menabrea et Figli gyár Ambrata nevű söre, ami szép címeres üvegkorsóban érkezett, és szimpatikus narancssárga színezete volt. Valójában egy gyenge ír-vörös utánzat, egy kicsit olyan, mint a mi Borostyánunk, csak nincs benne annyi víz. Fura nagy buborékok és érdekes módon alacsony szintű karbonáció jellemzi.
De, ha az ember a mindennapokban jó söröket akar inni, akkor sincsen nehéz dolga, mert – legalábbis északon – a legjobb nevű német sörgyárak penetrációja figyelemre méltó. Nem nehéz rátalálni azokra a helyekre, melyek Weihenstephant, az Augustinert, a Paulanert és más jóféle német söröket csapolnak. 
Már a huszonegyedik században jelentek meg az olasz piacon az erős dán és holland importsörök. A Bavaria és a Ceres, de főleg a Ceres gyakorlatilag minden boltban ott vannak, és némileg riasztóan hatnak 6-7-8 százalékos alkoholtartalmúkkal. Ezek a sörök – igen kedvező ár-alkohol - arányukkal megnyitották a piacot a különféle külföldi sörök előtt. Ezek közül az egyik legkellemesebb az ír McFarland, ami szintén egy ír vörös, nem nagy szám, de tisztességesen hozza az elvárható ízvilágot.
