Ez az eredeti Schlenkerla Rauchbier. Júniusban főzik, 3 hónapig érlelik, és október első csütörtökén ünnepélyes keretek közt csapolni kezdik. Ezrek verődnek össze ilyenkor a bambergi Dominkanerhofban. Januárra el is fogy. Persze a mai világban már palackozzák is, így lehet, hogy én február utolsó napján kóstoltam.

Szép sötétbarna, kólánál sötétebb folyadék, a habja szép krémes, a fehérnél eggyel sárgásabb, nem túl nagy, de nem is múlik el teljesen. Az illata elég durva, ami nem ér meglepetésként. A füstölt sör szaga a legbarbárabb füstöltséget idézi. Meg amit a füst felidéz az emberben, ázott bőr, fülledt tolakodó aromák. A füstölt illat egy szalonnán vagy sonkán, esetleg sajton elfogadott, kiegyensúlyozott, megszokott. A sörben sokkal durvább, olyan, mintha még mindig füstölne, kanyarog és tekereg, változtatja az erejét, egyszer olyan, mintha már megszoktad volna, aztán a következő korty mégis egy leégett házat idéz ijesztő erővel.
Az Urbock (17,5 B, 6,5%a) füstöltsége még mindig egy fokkal elfogadhatóbb, mint az 5,1%-os füstölt lágerüké – talán a vaskosabb test jobban felfogja a füstöt.
Az első korty azonnal megmutatja, milyen különlegesen finom dolgok rejlenek a füst alatt: valami gyöngyöző, belgás cukrosság, szőlőízek, gyümölcsösség. A végén beüt a pörköltség, valamint szokás szerint aláhúzza a komló, de itt, mint valami harmadik szólam, ez a középkoriasan bohóckodó, idétlen csörgősipkás, repedtfazék-hangú füstöltség is befigyel. Nagyszerű teste van, érdemes harapdálni, mert egyre jönnek elő az ízek, mintha tényleg valami füstölt gyümölcsöt majszolnék (tényleg, van olyan, hogy füstölt gyümölcs?).
Az utóíze pedig, ahogy Pif írta, száraz kávé és feketecsoki, annak minden esetlensége nélkül, egyfajta tökéletesen sima, nem evilági formában, mintha maga az íz eszenciája üldögélne a szánkban, mindenféle megfogható test nélkül.