A legjobb, amikor elszabadul a magyar kreativitás, és a sörfőzők nekiállnak úttalan utakat keresni. A híres mexikói kukoricás sörök, akárcsak a búza vagy a rozs, vagy a kölessörök mind nagyobb részt árpamalátából készülnek, ugyanis az a legalkalmasabb a sörfőzésre – biokémiai okokból kifolyólag. Rizmájernek addig-addig magyarázták, hogy nem lehet 30%-nál több kukoricából sört főzni, míg meg nem főzte azt a sört, aminek több, mint a fele kukoricából van.
 

A kukoricagríz régóta szálka a komoly sörfogyasztó szemében, a nagy sörgyárak ugyanis ezzel olcsósítják a core-lagereiket, miközben elmondják, hogy ez az, amitől szép tükrös aranyszínű lesz. Ebből annyi igaz, hogy a sör színét közelebb viszi a vízhez, ám a kis esztétikai műtétnek ára van: a nyúlós vacak, édeskés kukoricaíz, amitől a core-lagerek olyan kellemetlen élményt tudnak okozni. 

A kukoricaszín a Corteznél is nagyon egyértelműen jelen van – fakósárga és opálos. Habja laza, fehér, az illata emlékeztet a magyar nagyüzemi core-lagerekre. Belekortyolva már kevésbé emlékeztet. Savanykás, frissítő, alig komlós kellemes sör. A korty vége felé kellemes, fűszeres, citrusosan savanyú sziruposság fejlődik ki.

És ott van a végén az a nyálkás édesség, ami a core-lagerekből ismerős, de őszintén mondom, nem zavaró. Logikusan következi az eddigiekből és nem csak egy kísértet, hanem tényleg ott van – van teste, egy igazi íz.

A Cortez merész kísérlet egy lenézett alapanyaggal, ami jól sült el, és az sem akármi, hogy teljesen úttörő  a maga nemében, nem tudunk róla, hogy ilyen sört bárhol bárki főzött volna. Ismét egy lehetőség egy autochton magyar sörfajta megteremtésére? Pénteken találkozó vele a Mikszáthon >>>