Búzasöröket még a rendes söröknél is nehezebb kóstolni, az ízek még illanóbbak, összefolyóbbak, vagy nekem nincs benne elegendő gyakorlatom.

A Maisel’s Weisse első szaglásra sem szokványos. Élesztős illata van, de nem malátás, hanem inkább valami mézesen édes. Nincs nagy habja, sőt.
Színe a „sötét fehérsöröktől” már megszokottnak számító áttetsző, teás barnaság. Ami viszont nem megszokott és nagyon is feltűnő, az, Hefe Weissbier (szűretlen búzasör) létére, mennyire vékonyka a folyadék. Mintha szűrt volna, olyan légiesen könnyed kis teste van, van benne egy kicsi az állott kóla jellegéből, és ezt most úgy mondom, hogy közben egyre jobban ízlik, hiszen ez nem állott, csak a szénsavjai olyan finomak, hogy bújócskázni kell velük a szájban, és az állag, a buborékok, és mindenféle mellékes dolog olyan gondosan takargatja, mintegy fátylakba borítja a valódi ízt, hogy az csak a palack felére válik kitapinthatóvá. Viszont az olyan, hogy karácsonyi látomásom támadt tőle.
Csilingelést hallok, széthúzzák előttem az utolsó fátylat, és meglátom, hogy ott, az íz-kompozíció misztikus közepén, ahová aranyporos aromakomló-felhőkön keresztül visz az út, nem ül más, csak egy egyszerű lime-keserű, leheletnyi tormás csípősséggel, akár egy rongyos kislány, kissé savanyú ábrázattal.
Nagyon jó sör. Minden kóstoláskor új arcát mutatja, van benne minden, élesztős is, alkoholos is, pezsgő és száraz, savanyú és édes, keserű és csípős, de minden hihetetlenül diszkréten, elegánsan, adott esetben talán úgy is meg tudnám inni, hogy észre sem veszem, mit iszok.