Van mit ünnepelni: 1860-ban érkezett Gössbe a grazi Max Kober az összespórolt pénzével, hogy sörgyárat alapítson a majd száz éve üresen álló, romos gössi zárda területén. A hétvégén csapra verték a Gösser 150 éves jubileumi sörét.


Évtizedek kellettek hozzá, hogy a sörgyár belenőjön a hatalmas zárda méreteibe, de mára már csak a templom körüli két-három épület áll a zárdából, azokban azonban újjáéledt a hitélet, a paplakban igazi pap lakik, a kolostor többi részét elnyelte a hatalmasra nőtt sörgyár – 700 000 hektós kapacitásával Ausztria legnagyobb sörgyára – ami amúgy nem nagyobb, mint a Kőbányai, de kb ahhoz mérhető. 150 év alatt a Gösser nagy utat tett meg, egy vállalkozó kapitalista beruházásából nemzeti intézménnyé vált, Ausztria egyik markáns márkájává, melynek az országimázsban betöltött szerepe sem elhanyagolható. A Gösser részletesebb történetét egyszer már megírtuk, ezért most bővebben nem térek ki rá.
Az, hogy az osztrákok mennyire a szívükben hordják a Gössert, az a hétvégén, a 150 éves jubileum alkalmából rendezett egynapos fesztiválon nagyszerűen kifejezést nyert. A „falu” apraja-nagyja megjelent, mozdulni alig tudó bőrnadrágos, stüszikalapos vén stájer taták biciklibajusszal és osztrák zászlóval, tesze-tosza pufók tizenévesek, akiknek nagyon rosszul áll a kockás-ing+bőrnadrág, és pirospozsgás, tökrészeg huszonévesek focimezzel kombinált bőrnadrágban, akik minden lépésnél kilöttyentenek egy kis sört, valamint az izmos osztrák menyecskék, akikben a látszat ellenére rengeteg sör elfér. Itt Stájerországban a hagyomány és a nemzeti sörmárka – a Gösser – kéz a kézben járnak. Képzeljük csak el, ha a Kőbányai Sörgyárban efféle fesztivált rendeznének, kinek jutna eszébe népviseletben menni?



A program is sokrétű volt és emelkedett. Gyönyörű, mokány almásderesek vontatta százéves sörösszekereken lehetett furikázni, fényképezkedni, mindenféle vuirslis játékokkal lehetett szórakozni, sramlizenét hallgatni, lacikonyhát enni, és mindenekelőtt hosszú sörpadokon rengeteg sört lehetett inni - ingyen.
A program ünnepélyes része délután egykor kezdődött, amikor az óriási készáruraktárban félmillió üres söröshordó alkotta falak közt, a színpadon a gyárigazgató, a polgármester, a sörmester és két vadállatian jóképű, bőrnadrágos osztrák síbajnok - Hans Knauss és Michael Walchhofer – jelenlétében szimbolikusan és gyakorlatilag csapra verték az első hordó Jubileumsbiert, ami nem más, mint egy félbarna Zwickl. Hosszú köszönetnyilvánítások, és röhincsélés után a síbajnok fogott egy fakalapácsot és jó nagyot csapott a polgármester által odatartott rézcsapra, amitől az beszakította a hordó erre a célra kialakított pontját. Halk reccsenés hallatszott és mindenkit beborított a fröccsenő sörhab. Misztikus pillanat volt ez, az osztrák néplélek kiáradása, hatalmas taps, ujjongás, és azonnal beindult a nagyzenekari sramli, a tömeg táncra perdült a színpadon kétliteres Gösser-címeres kerámiakorsókkal koccintottak a söripari notabilitások, akik láthatólag még sosem fizettek sörért, hiszen az az éltető elemük, mint nekünk a levegő.



Innentől a hangulat folyamatosan emelkedett, különféle együttesek váltották egymást a színpadon, én persze menekültem, mert az osztrák néplélekből ennyi egy napra elég volt, csak az utolsó, este tizenegykor fellépő banda produkciójára lettem figyelmes. A Captain Klug & Die Zwergsteirer nevezetű együttes glam-metálba oltott stájer diszkót játszott, amibe bőven belefért a „Trabanton szállni élvezet” osztrák változata, meg más agyonhasznált rádiós slágerek riffektől összemosott, részegen ordítható változata. Jó volt, na. Mindenki nagyon örült. Hogy én mit csináltam, azt hagyjuk.
Azt szeretném, ha úgy emlékeznének rám, akik láttak, ahogy egy-két sör után átsétáltam a gössi apátság maradék épületei közé, ahol óromán csend honolt, a masszív fehér falak közt gyönyörű zöld gyep, én meg összevont szemöldökkel archeológiai hangulatban kutatom a középkori sörfőzés nyomait, néha egy-egy jegyzetet firkantva vaskos jegyzettömbömbe. Hosszas keresgélés után a refektórium hátsó udvarán meg is találtam a zárda hajdani komlóskertjének maradványait, ahol – láss csodát – a rendszeres fűnyírás ellenére a mai napig felüti a fejét az elvadult gössi komló, mintegy élő bizonyítékául annak, hogy a múlt nem vész el csak átalakul.