Ezt a sört nagyon beharangozták nekem, Kovács Gábor, a Sörtéka írója élőben is aláhúzta, mint az egyik kedvenc sörét. Közben viszont rájöttem, hogy nem igazán szeretem a búzasört. Na, mi lesz ebből?
Érdekes hatást kelt a termék, a cimkéje olyan, akár valami nyolcvanas évekbeli cseh csokibonboné, az üvege meg az antiprémium kategóriára oly jellemző kövérkés, zömök sörösüveg, pont olyan, mint amilyenből eleink a Kőbányait itták hosszú és unalmas évtizedeken át. Mindazonáltal Németországban minden sört ilyen üvegbe töltenek, ezért ezt felfoghatjuk egyfajta coleur local exportnak.
Kitöltve szép habja van, és a színe is gyönyörű. Egyfajta opálos, barna teaszín, ami nem emlékeztet az eddig megismert sörökére.
Szénsavja jellegzetesen apró szemű, dús és nyugodt. Mögüle közepesen erős test bontakozik ki. A szénsav olyan különlegesen tartós jelenség, hogy szinte szét lehet harapni, és ha az ember a fogaival kipukkasztotta a buborékokat, a szájában kellemesen csípős, tormás ízemllék marad.
Amúgy a legmeglepőbb, hogy nagyon visszafogott ízei vannak, inkább csak aromák, mint ízek, több sejtetés, mint tény.
Kicsit melegednie kell, hogy konkretizálódjanak az ízek, és így a barátságos sötét – diszkréten karamelles, pörköltes - puhaságon belül lassan azonosíthatóvá válik egyfajta karakteresen fűszeres keserűség, a középpontjában egy kis citrusos utócsengéssel. Ebben az utócsengésben felismerhető a sör búzasága, de ez is annyira diszkrét, hogy akár el is tekinthetünk tőle. Végtelen megnyugvást hagy maga után. Végtelenül csendes, érett és nyugodt sör. Csatlakoznék Kovács Gáborhoz: ez a sör nagyszerű.
Az Erdingert 1886-ban alapították, amikor a búza, mint sörfőzési alapanyag kikerült az 1516-os Reinheitsgebot hatálya alól, és immár mindenki főzhetett búzasört. Ennek ellenére még a huszadik század hatvanas éveiben is kizárólag Münchenben vásárolták a búzasört, és ott is egyre kevesebbet. És akkor jött Werner Brombach egy ember, akinek határozott elképzelései voltak a búzasör világáról, és arról, hogy ebben az Erdingernek milyen szerepet szán – főt – és nem sajnált egy vagyont beleölni az országos reklámkampányba a hetvenes évek elején. És mivel akkoriban még nem volt szokás söröket reklámozni, a kampánynak óriási hatása lett, és egész Németország megértette, hogy a búzasör egy őshonos bajor dolog, még akkor is, ha háromszázötven éven át be volt tiltva.
Ami a legviccesebb, hogy ez így is van, hiszen – mint azt Michael Jackson híres „Sör” című ismeretterjesztő művének tüzetesebb vizsgálata során megállapítottam - pont azért született az 1516-os Reinheitsgebot, hogy megakadályozza a mértéktelen búzasörfőzés okozta élelmiszerhiányokat, hisz, ha a sörfőzők levadásszák a búzaszállítmányt, nem lesz a városban elég kenyér. Árpából azonban kenyeret nem lehetett sütni, ezért azt nyugodtan lehetett malátázni. IV. Vilmos bajor herceg becsületére legyen mondva, hogy volt benne annyi bölcsesség, hogy miközben egyik kezével megtiltotta a búzasör-főzést, a másik kezével magának kizárólagos búzasör-főzési jogot osztott, így átörökítve a nemes hagyományt. Az már csak afféle járulékos előny, hogy a Reinhetsgebot mellékhatásaként többé nem főztek gombát, gyümölcsöt és más gyanús adalékanyagot a sörbe, és így a német sör tisztasága révén messze földön híres lett. És azóta is az.