A 19. század legnépszerűbb zeneszerzője, Giuseppe Verdi a mai Del Ducato sörfőzdétől egy sarokra nőtt föl Roncoléban (amit ma már Roncole di Verdinek hívnak) egy fura lapos, archaikus házban – ami ma is megtekinthető. Az apja kocsmáros volt Bussetóban, a négy kilométerre fekvő városban, és a kis Verdi az első zenei élményeit a hozzá betérő vándorzenészektől kapta.
Giovanni Campari, a Del Ducato főzőmestere az olasz sörfőzők második generációjához tartozik, de akárcsak az első, ő is home-brewerként kezdte – igaz, csak azután, hogy elvégzett egy élelmiszeripari iskolát. Az elmúlt hetekben végigkóstoltuk az általa főzött sörök nagy részét, utolsónak maradt a legnagyobb szakmai sikert aratott – mindenféle díjakat besöpört, és a ratebeeren Olaszország legjobb sörei közé sorolt – Verdi Imperial Stout.
Éjfekete olajként csorog a pohárba, döbbenetes színe van, habja kevés és határozottan barna. Hiába öntöm direkt úgy, képtelenség neki komolyabb habkoronát varázsolni, de az a kis fátyolszerű minta végig ott marad a folyadék tetején.
Az illata édes, pörkölt, gyümölcsös. Az íze megfelel az elvárásoknak – gazdag imperial stout íz, melyben a kakaó és a feketecsokoládé dominál. Boros, szilvás aromákkal terjeszkedik a szájban, de az édesség hamar elillan, és kiderül, hogy az egész koncepció nem olyan súlyos, mint amilyennek kinéz – a teste közepes, kellemes, könnyedén iható, barátságos. Mondjam azt, hogy akár egy Verdi opera? Színes, lendületes, drámai, romantikus, de hiányzik belőle Wagner üllője, amitől leszakad az asztal.
Egy dolgot azonban elszúrtam – elfelejtettem figyelni a chilire, pedig tudvalevő, hogy az is van benne. Így azonban, hogy nem voltam rá felkészülve, semmi nyomát nem találtam benne. Talán a kifejezett száraz végződésben lehetett valami emléke, de semmi konkrét.