Van az a filmes klisé, hogy a kalózok a tenger fenekére küldik a gályádat, megfosztanak a tárcádtól és megrángatják a mátkád haját, de amikor a kapitányukhoz vezetnek, akkor nem valami kagylószakállú, faragatlan tengeri medvével ismerkedsz meg, hanem egy választékos modorú úriemberrel, aki a bizalmába fogad és megismervén indítékait, pár nap múlva kénytelen vagy neki megbocsátani az ellened elkövetett gaztetteket. A Cactus Juice-szal való ismerkedésem is hasonló koreográfiát követett.
Talán szocializációs, talán életkori okokra vezethető vissza, de a western pub jelenség soha sehol semmilyen körülmények között nem jött be, és én sem nagyon mentem bele - nem mintha hiányoltak volna, jól elvoltunk egymás nélkül. Pár hete mégis ellátogattam a Jókai téri Cactus Juice Pub 15 éves szülinapjára, eleget téve egy meghívásnak.
A hangulat már sűrű volt mire odaértem, csinoska hostessek a lépcső alján, odabent pedig sok nagydarab rövid hajú negyvenes, tipikus western-pubba járó fejek, nulla ismerős. A fabábos térelválasztó korlátok és a komplett faborítás határozott hajókabin jelleget kölcsönöz a térnek. A bárpult mögött szűknadrágos, körmös kislányok szorgoskodtak, akikről sütött, hogy nem a szakértelmük miatt vannak ott, inkább a jó hangulat végett. A pult felett egy sínen húzogatható, léghajó formájú üvegballon függött, ebből csapolták a pálinkát. Kétségtelen, hogy a western és a kalóz után a steam-punk korszak is otthagyta névjegyét a pub enteriőrjén.
És ott a két sörcsap, amiért jöttem - szintén határozottan steam-punkos megfogalmazásban. Az egyiken csobánkai Fekete Bárányt, a másikon csobánkai Betyárt (Bitter) csapolnak. Hamarosan megismerkedtem a kalózhajó kapitányával (lásd: lead), aki elmondta, hogy a Főzdefeszten szeretett bele a Fekete Bárányba, és úgy döntött lecseréli a drága és nem túlzottan népszerű Guinness-t egy kézműves feketére.
És mivel a Cactusnak hagyományos erőssége a konyha, étlapra teszi a Fekete Bárány kísérőfalatkáját, a véres-hurkás hasét, ami különféle formákban már többfelé felbukkant >>>. A hurka a sörfőző által megnevezett pilisvörösvári hentestől származik, aki malátával hízlalja a disznait. A hurka körül almás káposzta van, és az egész könnyű hájas tésztába van csomagolva, a tetején egy fehér pamacs, amit először tejszínhabnak néztem – tejszínhabos véreshurka volt már? – megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy tormakrém. Az biztos, hogy az Bárány ízeit szépen kiegészítő édes káposztához és a puha hurkához kell valamiféle ellensúly, de lehet, hogy inkább valami savanykás, gyümölcsös dolog kellene, mert noha a hurkához tökéletes a csípős torma, a sör ízeit egy kicsit leveri. Ettől eltekintve működik és finom. Amúgy a fogás még alakul, vissza kell nézni rá.
A Bárány pedig zseniális, mint mindig, és lassan meg is találja a helyét a Cactusban, legalábbis az a pár vendég, aki eddig a Guinnessre esküdött, most már a Bárányra esküszik. Olcsóbb és a jobb – többet is isznak belőle.