Rendületlenül tör előre a Zip’s: a hétvégén a miskolci brewhouse a 3. Séfparádénak adott otthont. Az első kettőről nyilván azért maradtam le, mert elmulasztották valamilyen formában sörhöz kötni, de az rajzolódott ki bennem, hogy a rendezvénysorozat lényege fiatal séfeknek valamiféle hivatalos megmérettetésektől mentes közös örömfőzést és bemutatkozási lehetőséget nyújtani. A pesti SzendZsó, és Bors GasztroBár, a veszprémi Oliva Étterem, az érdi Pataki Cukrászda, és az előző házigazda, a székesfehérvári Passage Bistro séfjei rakták össze a szombat este menüjét, a házigazda Zip’s főszakácsával és a füstüveg túloldalán trónoló 250 literes főzőházban főtt sörökkel.

A felhajtás errefelé adott. Mint azt már korábban is írtam, az étterem kifejezetten high-tech és elegáns, mintha csak a Moszkvából dobták volna le. A koncepció ellenállhatatlan: az üveg egyik oldalán sört főznek, a másik oldalán nagy asztalok végében álló 4körös krómcsapokról a vendégek maguk csapolják a söreiket. A színpadon a Why Not együttes átdolgozásokat duruzsol, a műsorvezetőt viszont legszívesebben tarkónvágtam volna egy elektromos borstörővel, annyira kellemetlenül beszélte a magyart. Szinte minden szónak hangsúlyt adott, és úgy beszélt, mint aki nem érti, amit mond, de nagyon szeretne úgy hangzani mint a reggeli rádióműsorok legcoolabb lemezlovasai.

A porcelánkanálkán érkező lillafüredi füstölt pisztrángdarabka kifejezetten ízletes volt, de nem sikerült megvárnia a kísérőként ígért pálinkát, mert az sajnos késett. A kiszolgálás szívélyes volt, de teljesen rendszertelenül érkeztek a sörök az ételek után vagy előtt. A végére mintha kezdett volna összeállni a ritmus, ám nyilván megterhelte a hely kapacitását a 120 vendég és a hat séf. A Bors féle mandulás füstölt libamáj bonbonhoz az asztal végén álló csapból magamnak csapoltam az egyszerűség kedvéért, így azonnal megkóstolhattam az est legjobb sörét, a Zip’s Pilsnert. Igaz, hogy szűretlen volt, viszont tökéletes és elegáns, miközben üdítő és ízgazdag. A libamájbonbon halványan visszataszító jelenség volt, miközben azért körettel és ecetfestéssel együtt voltak ízek, ám azok nemigen hoztak ki semmit a pilzeniből, ahogy az sem belőlük.

A Zip’s búzasör nekem kicsit lágeres volt, és nem elég ködös, de ok. A Passage Bistro levesével komolyabb gondok adódtak. Miután a színpadi előadásból megtudtuk, hogy ez egy velouté, amit 15 órán át főztek, 4 órán át passzíroztak és kétszer szűrtek, forraltak, kapunk egy tényleg nagyon-nagyon kukoricaaromájú kukoricakrémlevest, ami a szemben ülő szabolcsi és hevesi lányokat és tulajdonképpen engem is kukorica főzővízére emlékeztetett. Igazából egyáltalán nem volt rossz, viszont annyira nem is volt jó, hogy elfújja a negatív konnotációkat, arról nem is beszélve, hogy a búzasörhöz köze nem volt.

Az erőteljesen karamelles, édes és erős Golden Ale-hez kicsit kiszáradt nyúl jár, mely alatt talán a zsálya akart volna a sör ízeihez igazodni, de ha akart is, nem sikerült. Itt már komolyan gondolkodtam azon, hogy vajon volt-e esélyük a séfeknek megkóstolni a sört, mielőtt ételt párosítottak hozzá, vagy csak szóbeli leírás alapján dolgoztak. A főétel a közvetett tájékozódás gyanúját erősítette. A stouthoz jó ötletnek tűnt kávéval füstölt (bármit is jelentsen ez) marhalapockát adni, csak éppen a stout most valamiért édesebb volt a szokásosnál, a kávé pedig nem tett jót a hús ízének, és amikor találkozott a sör ízével csak erősítette annak édességét, ami pedig egy stoutnak nem áll olyan jól – csak egy bizonyos nagyobb ballin felett.



Amikor már lemondtam a kulináris revelációról, megérkezett egy Mango Michelada, ami egyszerre volt gyümölcsös, csípős és sörös, hozzá pedig egy minden igényt kielégítő tortaszelet némi maracujahabbal és gyömbérrel. Ez legalább tökéletes volt.

Hátra volt még a Séfek Söre, ami a közös baromkodás csúcspontja lehetett. A séfek a sok fűszer mellett még némi céklát is beledobtak az üstbe. Szerencsére a Zip’s két sörmestere, Arany József, és Túróczi József ott voltak a gáton és egy egész élvezhető vörös ale-t faragtak belőle. Még egyet azért nem kértem volna belőle.
Tulajdonképpen a végén jöttem rá, hogy rossz úton járok. Amikor a hat séf a színpadon egymás hátát lapogatva, összeölelkezve fotózkodott, akkor jöttem rá, hogy ez nem egy sörvacsora volt, csak egy ételsor, ami mellé sört adtak. Az egész mulatság aranyos esemény volt, és bizonyos értelemben profi és látványos, kár, hogy a séfek nem gondoltak semmi konkrétat a sörökről.