Közhelyes újságírói fordulatnak indult, valósággá vált. Nem tudom, mitől vagy mikor lehet olyanokat mondani, hogy egy fesztivál nagykorúvá válik. A sajtóanyagba csak azért írtam bele, mert valamit mondani kellett, amikor mindenféle történik a Főzdefeszttel. Most, hogy vége a hetediknek, most már meggyőződéssel mondom ugyanezt.
A kalandos helyszínváltással és számos kínzó kérdéssel terhelt szervezés talán a legnehezebb volt az eddigi fesztek között. De úgy fest megérte. A Műegyetem Rakpart hangulata kicsit más, mint a Mikszáth volt, kevesebb a fa, és kevésbé intim, de mindezért kárpótol a Dunapart, az alkony és a kényelem, amit a nagyobb terület jelent.
A Street Food Show-val való összefogás telitalálatnak bizonyult. Nekem efelől nem volt kétségem, de azért jó volt látni, hogy a közönség is pont így gondolja. Ha az a közönség, aki a lelkesedésével és a visszajelzéseivel felnövesztette a magyar kézműves sör-kultúrát, az most ráveti magát a pesti gyorsétkeztetésre, akkor abból még bármi is kisülhet.
Csak annyit mondanék, hogy a Vörös Homár 800 osztrigát adott el.
Mindenféle történt a Főzdefeszttel: másfélszer akkora lett, kicsit klasszikusabb fesztiválhangulatú. Tele lett nagyszerű ételekkel. A kártyarendszer használata némelyeknek fájt, de én konkrétan utálom a kápét pláne evés közben, úgyhogy nekem bejött. A kaotikus pénzforgalom átláthatóbbá tételéről nem is beszélve – ez pedig elkerülhetetlen, ha hosszú távra tervezzük ezt a fesztivált.
De a lényeg megmaradt: a közönség, akik a Főzdefeszt titkos lényegét adják. Ezt onnan tudom, hogy az új helyszínen ugyanúgy meghallgathattam a biztonságiaktól, hogy ők ilyen jó közönséget még nem láttak: ennyi ember és ennyi alkohol egy helyen, és egyetlen indulatos beszólás, egyetlen butára ivott dülöngélő, okádó embert nem láttak. A mentőautó a zöldségszeletelés közben elvágott ujjakat látta el.
És mindezek tetejébe megjelent az ember, aki pizzát rendelt