Anyám azt mesélte a Csendesről, hogy ő a hetvenes években járt oda majd’ minden nap, mert kivételesen jó volt a kaja, ott árultak először mindenféle izgi székely fogásokat, ehhez képest én csak egyszer voltam, és egyben utoljára is, mert egy csöppet sem varázsolt el a piros kockás terítő, a vegeta+pirosarany íz és a hátracsapott alkarú, unott fejű, öregedő pincérek zavaros elegye.
A minap aztán elmentem még egyszer, hisz ki ne hallotta volna, hogy ismét megnyitott a Csendes, csak közben bevett egy tripet és egészen más lett. Valóban: a falakon mindenfelé lovacskák nyargalnak, és más idegbeteg design borzolja a betévedő idegeit – és simogatja a törzsközönségét. Középen két szép vasoszlop áll: a polgári miliő architektonikus emlékei jó érzékkel fent lettek hagyva, amitől az egész kellemesen hidegrázós, unheimlich hatást kelt, mintha a meggyilkolt bolgár cár nyári rezidenciáján raszta szociális munkások Montesssori rendszerű ideggyógyintézetet rendeztek volna be egy jófej náci megszálló parancsára valamikor a negyvenes években.
Bevallom, az egész nem volt túl bizalomgerjesztő: egyrészt nem tudtam leülni, ezért az ajtó melletti zsebkendőnyi telefonasztalkán vertem tanyát. Másrészt a túl kicsi pultban túl sokan voltak – mondjuk heten három méteren. Ezért nem tudtam rászánni magam, hogy megkóstoljam a csapolt Guinnessüket, mert a Guinness az nem könnyű műfaj, így gyáván egy Soproni Fekete Démonnal oldalaztam a célom felé. Ennek kapcsán élőben is végignézhettem egy kis előadást a helytelen csapolás művészete tantárgyból. A kedves arcú Bolivár-sapkás srác csontig betolta a csapot a sörömbe, miközben távoli mosoly ült enyhén oldalra fordított arcán, a mögötte sündörgő főnök poénján mulatott, majd viszonozta. Engem nemigen vett észre, amit nem rovok föl neki: egyrészt direkt nem vagyok feltűnő jelenség, másrészt masszív zajfüggöny borult a térre: a sarokban egy szemüveges dj tízéves ám még mindig első-osztályú üldögélős Dzihan és Kamien slágereket tekert, de főleg azért, mert pattanásig tele van a hely emberekkel, és még mielőtt kimenekültem volna, annyit feljegyeztem a hozzám legközelebb állók beszélgetéséből, hogy:
„olyan vagyok, mint Deák Ferenc”
válasz
„én is jobboldali liberális vagyok"
Mivel a Démonom pont olyan tré volt, mint ahogy csapolták, nem esett nehezemre sorsára hagyni. Hazafelé azon tanakodtam, hogy miért hívják ezt a helyet létterem-őrzőnek? Miközben nyilvánvaló, hogy ez valami halovány Vianos jópofaság az étterem szó tárgykörében, nem értem, miért jó az, hogy „őrzöm a létterem”? Mitől? A kulturális hatásoktól? – ez ugye pont a gyökpolgárság hozzáállása. Vagy ez valami idézet egy híres versből és én vagyok a bunkó? Ráadásul a „léttér” már csak egy lépés az „élettértől”.
Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.