Passau után húsz kilométerrel a Duna egyik szépen kanyargó, fenyvesek borította hegyektől övezett partszakaszán áll az Engelszell kolostor 17.századi rokokó tempolma. Az eredetileg ciszterci kolostornak indult apátságot nem kímélte a történelem, többször leégett, végül II. József kergette el a cisztercieket. Az I. világháború után Németországból menekült trappisták költöztek be Gregorius Eisvogel apát irányítása alatt. Később a nácik a trappsiták felét koncentrációs táborba küldtáék, a másik felét besorozták a Wermachtba, ennek ellenére ma is trappista apátságként üzemel, noha ma már csak 6 szerzetes él a több ezer négyzetméteres épületkomplexumban, melyhez több hektáros gazdaság tartozik, és leginkább sajtjáról és fűsszerlikőrjeiről nevezetes.
Pár évvel ezelőtt elhatározták, hogy megalapítják a világ nyolcadik trappsita sörfőzdéjét, az egyetlen Belgiumon kívüli trappsita főzdét. A jelek szerint a belga trappisták nem igazán örültek az ötletnek, a helyiek elmondása szerint nem értették, hogy miért kell Ausztriában, ebben a sörszempontból szinte jelentéktelen országban trappista csúcssöröket főzni. Belga szemmel Ausztria sörmentes ország.
A főzde megtervezését és a receptek kidolgozását Peter Krammerre bízták, a közeli Hofstetten főzde ambíciózus tulajdonosára, aki nagy kedvvel látott hozzá a képzeletbeli történelmi sörrecept megálmodásához és nem a Rochefortot akarta utánozni, hanem egy saját helyi jelleget akart megteremteni.
Komor tónusú üvege némileg a komputerjátékok által sugallt gótikus életérzést visszhangozza, nem éppen lánglelkű, inkább grafikusan megoldott, de ezért még éppen elmegy. Maga a sör sötét vöröses-borostyánszínű folyadék hamar múló vékony fátyolszerű sárgás habbal. Az illata emlékeztet a sörre, de sokkal inkább valami komlós vermutra. illetve egy belga apátsági mély malátás, gyümölcsös gazdagságára: savanyú piros gyümölcsök, szőlő, mazsola, méz.
Az íze nem annyira sokrétű és bonyolult, mint egy belga trappistáé: közepes test, olajos folyás, visszafogott pezsgés, ezek nagyjából hozzák az elvárhatót, a gyönyörű selymes szájérzet talán kicsit túlmutat azon.
A dramaturgiája nem kifejezetten tagolt: azonnal ott van benne az édes pörkölt maláta, a mazsolás gyümölcsösség és a visszafogott bizsergető komlósság. A korty vége felé az orron kifújva propoliszos, mézes illatfelhő távozik, ami a szomszéd épületben lakó trappista méhek által gyűjtött méztől származik, amit a főerjedés után adnak hozzá. Az igazi csavar a technológiában az, hogy ezt a hozzáadott mézet már borélesztővel erjesztik le, és ez erősen érződik az ízében is.
A kávé harcol a gyümölccsel, de a gyümölcs oldalára felmentőseregként érkezik a méz, majd borosan savanykás lesz, utóíze egyszerre komlóskeserű, kávékeserű és borosan savanyú.
Állítom, hogy van benne valami osztrákos krauterlikörös, vermutos jelleg. nem annyira sörszerű, mint a belgák és nem is annyira gazdagon harmonikus, de azért elég érdekes.