Folyékony Kenyér újra kocsmát nyit. Nem mintha nem lenne elég kocsma a Kertész utcában, de a Szimpla Berlin Craft Beer Bar története annyira személyes és annyira sorsszerű, hogy meg kellett történnie.
Ezt a történetet korábbról is kezdhetnénk, de kezdjük, mondjuk 2001-ből, amikor barátaim elhatározták, hogy vállalkozásból fognak megélni és miután az ingatlan-bizniszben nem ismertek magukra, úgy döntöttek, hogy kocsmát nyitnak – egyikük - Kes - ugyanis Berlinben járt egyetemre, és a Prenzlauerbergen lakott, ahol akkor virágzott a foglaltház- és kocsmakultúra, úgyhogy volt honnan inspirálódnia. Tulajdonképpen nem csináltak semmi különöset, csak mindenféle vendéglátós pucc nélkül, olcsó régi bútorokkal berendeztek egy volt lakatos (?) műhelyt a Kertész utcában. Akkor még semmiből sem látszott, hogy ez a mozdulat alapjaiban fogja megrengetni a budapesti vendéglátást. A kezdetek igen szerények voltak, pár tízezer forintot én is kölcsönadtam a célra, amitől egyrészt ősrészvényesnek érezhettem magam, és amit persze egyrészt visszakaptam másrészt később bőségesen leittam ingyen-sörökben. Sőt az első héten még lelkesedésből csapost is játszhattam, amíg nem figyelmeztettek rá, hogy nekem tulajdonképpen nem ez a szakmám.
Az első romos bérházudvar megnyitása már nagy szám volt. A kb. a Bobek mögött lévő első Szimpla Kertet követte a híres Kazinczy utcai, és pár év alatt kifejlődött a már szociológiai fogalomként is pörgő romkocsmakultúra, és innen a történet már jórészt ismert.
Fent említett Kes barátom időközben családot alapított Berlinben, és ott is nyitott egy Szimplát, majd egy komolyabb vállalkozás keretében megvalósította régi álmát, egy koncertbefogadó klubot, a Badehaus Szimplát. Erről is sokat lehet olvasni a neten: FK-ra úgy került fel, hogy tavaly ősszel a Badehausra támaszkodva, Attilával összefogva megrendeztük az első német Főzdefesztet, a Braufest Berlint.
Tehát először Berlin ihlette Budapestet (Szimpla), aztán Budapest ihlette Berlint (berlini Szimpla), majd megint Budapestről vittünk ki sörfesztivált Berlinbe, és most eljött az ideje, hogy a pesti-berlini ihletésű Braufest ismét megihlesse Budapestet. Pláne, hogy a 12 éves Kertész utcai Szimplában állni látszott az idő, és a hely szinte elaludt. A tulajdonosok pedig már egy ideje azon gondolkoztak, mit kellene vele kezdeni, hogy ismét felébredjen.
A Braufest után kézenfekvő volt a megoldás. A jellegtelen Szimpla/Union helyett craft-beert kell csapra verni, és hídfőt építeni Budapesten a frissen magára ismerő német craft-beernek. Sajnos az első szállítmány nem érkezett meg határidőre, de a próbaidő eltelt, már hetek óta magyar kézműves sört árulunk változó kínálatban, és erősen támaszkodva a szomszédos Csakajósör képességeire – és nem csak az üveges kínálatban: a vendégek nem engedik levenni a Brewdog Hoppy Christmast, amit tökéletesen megértek. Nem szívesen búcsúztak el a Hopfanatic XMass Madnesstől sem, abból azonban nem volt több: cserébe a szombati megnyitóra Kiss Hopfanatic Tamás hordóba tölt nekünk 30 liter sörpezsgőt!
Egy tisztességes craft-beer kocsmában ma már elvárás, hogy a sör mellé enni is lehessen, ezért szereztünk tisztességes olasz ételeket a Damjanich utcai Punto Italiából Bartolomeótól, aki maga importálja a sajtjait, sonkáit. A tramezzinik és piadinák mellett különféle sonka- és sajttálakat is lehet kérni, tele asiagóval, taleggióval, pecorinóval, bresaolával, felinóval, mortadellával.
Amúgy meg csak ahhoz nyúltunk, amihez kellett, a Szimplaságra vigyáztunk. Lett hat sörcsapunk némileg rendhagyó testbe öntve, melyet az Élesztő steampunk belső terét is jegyző Prokaj Ádám – Halász Előd duó rakott össze. Erről nem írnék többet, meg kell nézni. Viszont az utolsó dekorációs elem, ami csak a péntek éjjel fog felkerülni a falra, talán némi magyarázatra szorul.
Mindig is rajongtunk a nagy olajfestményekért, hatalmas keretekért, és amikor a brainstorming lázas óráiban megláttuk a pulttal szembeni hatalmas üres felületet, egyértelmű volt, hogy eljött a pillanat egy igazi komoly festmény felhelyezésére. Annyit tudtunk, hogy németalföldi stílusban akarunk dolgozni, és hogy szeretnénk aranyosan irizáló poharakat látni a damasztabroszon plusz egy-két tálat, hordót, sonkákat és bizonytalanul szaglászó kutyust a félhomályban. De hamar kiderült, hogy emberalakok is kellenek rá, és akkor már kell hozzá egy dinamika, egy jelenet. Majd kiderült, hogy ha alakokat festetünk rá, akkor modellek is kellenek, és mivel mi vagyunk a megrendelők, a modellek is mi leszünk. Így kerültünk rá a festményre, és így került rá még egy pár alak, akik fontosak nekünk és valami módon részt vesznek a kis budapesti sörforradalomban. Egyben jóleső büszkeséggel tölt el a tudat, hogy Torgyán, Stadler, Kósa és Orbán után végre mi is hozzájárultunk valamivel az újkori magyar reprezentatív festészet fejlődéséhez.
